Az Egy újfajta vadon egy norvégiai család természettel való meghitt viszonyát tárja elénk, amelyben az elmúlás és a megújulás is az élet része.

Maria Vatne amellett, hogy négy tüneményes, pirospozsgás arcú gyerek édesanyja, fényképészként tevékenykedik. Férjével, a brit Nik Payne-nel közös álmukat valóra váltva megvásároltak egy farmot távol a városi nyüzsgéstől, ahol gyerekeiket saját értékrendjük szerint a természet megismerésére és szeretetére nevelik. Hétköznapjairól, kalandjaikról és nehézségeikről Maria Wildandfree nevű blogján vezet afféle fotónaplót. Az elragadó képekhez társított személyes hangvételű beszámolóknak 2019-ben a család meseszerű életével együtt vége szakad, és ekkor kezdődik Jacobsen – többek között a Sundance Filmfesztiválon is díjazott – dokumentumfilmje. Maria ugyanis 2019-ben elhunyt méhnyakrákban. A film az ő blogbejegyzéseivel indul, ezeken keresztül ismerjük meg családját, a betegségéről is innen szerzünk tudomást, de a cselekményt az ő hiánya indítja el.

Niknek felesége halála után a gyászon kívül azzal a nehezen megemészthető ténnyel is szembe kell néznie, hogy egyedül képtelen folytatni a közös álmuk megvalósítását. Keresete nem elég ahhoz, hogy továbbra is fenntarthassa a farmot, ezért gyerekeivel együtt kénytelen lesz új otthon után nézni, immár a „civilizációban”. Nik szomorúságát csak fokozza, hogy úgy érzi: nem tudja tartani magát az egyezségükhöz, miszerint természetközeli környezetben nevelik majd a gyerekeiket. A feleségét gyászoló özvegy, ugyanakkor törődő apa számára az elköltözés nem csak a régi otthon, de a saját értékrend elhagyását is jelenti. A házaspár gyerekei – kivéve a legidősebb lányt, Ronját, aki Maria előző házasságából született –, a tízév körüli Freja, a hatéves Falk és a legkisebb, manófejű Ulv, aki a forgatás kezdetén hároméves, Maria halála előtt mind magántanulók voltak, szüleiktől tanultak írni és olvasni. Ez az anya halálával és a farm elhagyásával már nem lesz lehetséges, ugyanis az anyagiak előteremtése miatt Nik kénytelen munkába állni, így nem marad ideje velük foglalkozni. A gyerekek végül abba az intézménybe lesznek kénytelenek beiratkozni, amelyre a családban addig börtönként hivatkoztak: az iskolába.

A címben szereplő vadon szó Nik és családja számára éppen a többi ember hétköznapi életét jelenti. Számukra ez az az új, ismeretlen és kiismerhetetlen környezet, amely felfedezésre vár. Ők a civilizációban éppúgy az eltévedéstől tartanak, mint mi az erdőben. A gyerekek az anya elvesztésével az anyatermészettől is eltávolodnak, és Jacobsen kamerája a család kettős gyászmunkájánál asszisztál. Csendes megfigyelőként kíséri végig, ahogy együtt emlékeznek az édesanyára, és ahogy beilleszkednek új otthonukba, de egyéni küzdelmeiket is végigkíséri. A Nikén kívül a nagyobb gyerekek, Ronja és Freja érzelmi világába is betekintést enged: a család mondhatni elvégzi a munka nagy részét a rendező helyett. Ezeket az őszinte, nyíltszívű gyerekeket, és küszködő apjukat látva sokkal inkább az ő karizmájuk ragad magával, mint a film kissé lapos, szenvtelen történetmesélése.

A film első felében a család sajátos életvitelét látva felmerülhet a kérdés, hogy biztosan jót tesz-e mindez a gyerekeknek. Nem túlzás-e eleve elzárni őket attól a lehetőségtől, hogy kortársaikkal barátkozva más nézőpontokkal is megismerkedjenek? Nem vezet-e egyúttal beszűkültséghez és korlátoltsághoz az, ha az ártalmas hatásoktól így akarjuk őket távol tartani? Az aggódó néző azonban megkönnyebbülten veheti tudomásul, hogy ezek a dilemmák a szülőkben is felmerülnek – ezért sem tűnik Nik és Maria elborult, fanatikus hippinek. Nik később, egyedül sincs híján az önreflexiónak, és minden lépéséből a gyerekei iránti feltétlen szeretet és jóakarat sugárzik, ami felülírja a természeti vs. társadalmi lét sarkított ellentétét.

Az Egy újfajta vadon egy ma egyre népszerűbb jelenséget jár körül: a város elidegenedett, zsúfolt és barátságtalan légköréből a természetközelségbe való visszavonulást – egyre többen akarunk tanyasi életet élni. Nik nagyot néz, amikor megtudja, hogy Freja az iskolában tablettel tanul, és a gyerekek szeme láttára vág marhát, hogy tudják, mivel jár a húsevés – mégis képes meghozni a megfelelő döntést, amikor szükséges. Ő és családja szép példája annak, hogy a természetbe való visszavágyódás lehet több is, mint egy újabb trend, amit vakon, meggondolatlanul átveszünk, majd fanatikusan ragaszkodunk hozzá. Ha van rá igény, meg lehet találni a járható középutat a kivonulás és a beolvadás között.