Eskil Vogt legújabb filmjében ítélkezés nélkül, meghökkentő humánummal tekint a moralitás útvesztőiben tragikusan elveszett kisgyerekekre.
Őszinte lenyűgözöttség és mosolygós ámulat ül ki a kis Ida arcára, mikor új haverja bemutatja neki telekinetikus képességét. Ben egy leejtett kupakot mozgat meg a levegőben. Ida erre válaszul megmutatja, hogy mennyire el tudja forgatni a könyökízületeit. Mintha a könyökhajlítás hasonló varázserő lenne. Az újfent remekelő Eskil Vogt (Joachim Trier házi forgatókönyvírója) ezzel rá is tapint a lényegre: abban a korban, amikor minden új egy kisgyerek számára, semmi sem igazán különleges, semmi sem sokkoló. Az elme ekkor még szivacsszerű, gyurmázható, megtöltendő. A félelem a szokatlantól és az ismeretlentől tanult, érlelt ösztön. Dolgozni kell érte, tapasztalni, tanulni és egyáltalán nem utolsó sorban: megsebződni és megsebezni másokat.
Ida (Rakel Lenora Fløttum hatalmas) pedig jó úton jár, eleinte tűnhet is úgy, hogy a bájos, angyali küllemű lányka Vogt filmjének cseperedő gonosza. Az egy dolog, hogy érdeklődve tapos el gilisztákat a játszótéren. Az viszont, ahogy mélyen autista, megnémult, fájdalmát kommunikálni képtelen nővérét kínozza, egyértelműen riasztó: üvegszilánkokat rejt cipőjébe, a lábába állt faszilánkot nyomkodja egyre mélyebbre, magára hagyja és rendszeresen lekezeli. Ami azonban öncélú kegyetlenségnek, érzéketlenségnek tűnik, az Vogt olvasatában csupán a gyermekkor képlékenységének és kimeríthetetlen felfedezővágyának velejárója. Ida frusztrációja természetes: még nem teljesen érti, hogy mi történik nővérével, pusztán csak baromira irigykedik arra a hiányolt figyelemre és aggodalomra, amit beteg testvére szüleitől kap.
A különbség Ida és a kirekesztett, sokat csesztetett Ben (Sam Ashraf), valamint a suttogott gondolatokat halló és gondolatátvitellel kommunikáló, bőrbeteg Aisha (Mina Yasmin Bremseth Asheim) között, hogy Ida képtelen a nyomorát szupernaturális módokon kifejezni. Ida szemszöge ennélfogva egyszerre a néző, és a gyermekkor szemszöge: látjuk, ahogy a kislány tévelyeg a jó és a rossz határai között, ahogy ráébred a fájdalomokozás hatalmára és annak veszélyeire. Vogt érti, hogy az erényességükben fejlődő-alakuló kölykök legrohadtabb pillanataiban is akadhat számukra katartikus, megvilágosító, értékes vagy épp riasztó élmény. Ahogy azt is, hogy számunkra, felnőttek számára mindez mennyire irdatlanul ijesztőnek hat. Mintha nem égettünk volna legyeket nagyítóval, mintha nem rugdostuk volna le a mászókáról a nálunk gyengébbeket, mintha nem vettük volna el erőszakkal játszótársaink sokkal menőbb játéktraktorát. A pre-pubertás kíváncsisága tüzelte szadista kísérletezéseket mindannyian el akarjuk felejteni.
Ahogy a saját, csökött gondolatvilágában elveszett, egyre dühösebb, egyre dacosabb, egyre önzőbb Ben szuperképességei mutálódnak, ahogy a srác toporzékolás és követelőzés helyett inkább gyilkolni kezd, abban az irányát vesztett, kifejletlen moralitás és a még meg nem gyökerezett felelősségtudat szívszorítóan bénító tragikuma tombol, nem holmi Chucky-féle vérengzés. Vogt ítélkezés nélkül, meghökkentő humánummal tekint ezekre az eleinte kifejezetten nehezen kedvelhető gyerekekre, ugyanakkor empátiája véges. Nincs olyan állítás, hogy minden embertelen bűnt elkövető gyerek simán csak naiv, fogalmatlan, esetleg „csak jót akart”. Ha ugyanis a túlélésért kell küzdeni, egy szocializálatlan, elszabadult és segítetlen, kiforratlan és összezavart embernél – legyen akárhány éves – nincs veszélyesebb. Vagy idegesítőbb. Akinek egyszer sem fordul meg a fejében az, hogy legszívesebben lekeverne egy-egy tonnás tockost Bennek és Idának, az vagy hazudik, vagy már szentté avatták.
Nincs semmi irónia a címben, Vogt karakterei ártatlanok abban a tekintetben, hogy még nincsenek rétegzett ismereteik világukról, ugyanakkor az ártatlanság fogalmát meghajlítva metodikusan ignorálják szennyes vagy épp jó szándékú tetteik nem várt, borzalmas következményeit is. Az utóbbi bűn. Magyarán: nem tudnak eleget ahhoz, hogy megértsék – vagy meg akarják érteni –, hogy mit és miért nem lenne szabad, illetve nem lett volna szabad megtenniük. Hogy egy majdhogynem indokolatlan Warhammer 40.000 idézettel éljünk: „Nincs olyan, hogy ártatlanság, csak a bűnösség fokozatai”. Rettentően rémisztő homályzóna ez, amelynek alapvető kiszámíthatatlanságát Vogt bizarr, viszolyogtató, provokatív és mély nyomot hagyó jelenetek soraival szépen ki is aknázza (meg kell itt jegyezni, hogy Vogt minden bizonnyal látta Jack Clayton 1961-es azonos című horror-alapművét). Ez az etikai-erkölcsi senkiföldje viszont nem csupán a telekinetikus bokatörések, a lekéselt kislányok, a leforrázott anyák és a kiborító állatkínzások (egyes macskabarátok gyűlölni fogják Vogt filmjét) helyszíne, hanem a tényleges épülésé és felnövésé is. Ben elkattanásával párhuzamosan Vogt ugyanis főbb karaktereit – bárminemű pátosz és emelkedettség nélkül – az emberség, az együttérzés, a felelősségvállalás, az összefogás, vagy épp a hősiesség útjára tereli.
A fentiek okán nagy a kísértés, hogy Vogt munkáját olyan filmekhez hasonlítgassuk, mint mondjuk az Elátkozottak gyermekei (Children of the Damned), a Gyilkos kilátások (Eden Lake), a Beszélnünk kell Kevinről, az Elátkozottak faluja (Village of the Damned), az Alice, édes Alice! (Communion), a Mikey és a Joshua, A jófiú (The Good Son), és nyilván egy raklapnyi Stephen King-adaptáció, vagy az X-Menek. Vogt gyerekei azonban nem szörnyszülöttek, nem megszállottak, nem született pszichopaták, nem a társadalom által megcsócsált és kihányt vadak. Gyerekek, akiket a gyerekség értelmezhetetlen szarságai kergetnek a morál útvesztőibe. Nem értik magukat, nem értik egymást, nem értik az életet, miközben vagy túl gyorsan akarnak felnőni, vagy sehogy. Ezt az állapotot utoljára talán csak az Engedj be! ragadta meg hasonló érzékenységgel. Itt kell megjegyezni, hogy Vogt ügyesen – és üdítően – megkerüli a nevelés-problémát is. Ez nem az a film, amelyben kizárólag a szülők okolhatók gyermekeik döntései miatt. Oké, nem is hibátlanok, de egyik gyerkőc se szenved el családon belüli erőszakot, nincs végletes és szándékos elhanyagolás, csak elhagyott vagy agyonterhelt felnőttek vannak, akik minden viszontagságuk ellenére is próbálkoznak. Ha elítéljük a szülőket, akkor sem őket ítéljük el, hanem azt a világot, amelyben velük együtt élünk.
Végig a gyerekekkel vagyunk, nem csak a cselekmény szintjén: Sturla Brandth Grøvlen kubricki modorban lebegő kamerája a kissrácok fejmagasságában siklik keresztül a személytelen lakópark hétköznapiságában is baljós játszóterén, a thrilleri tetthelyekké váló egyhangú és egyforma lépcsőházakban, valamint a szürke házakat meseszerűen körbeölelő, misztikusnak ható erdőben. A rideg, monokróm színekkel nyomasztó, eseménytelen totálokkal kitűnő ellentétet alkotnak az intim arcközelik: Vogt fantasztikus gyerekszínészeinek mimikája tapintható élettel (és halállal) tölti meg a nem múló napfényben fürdetett kültelki dögunalmat. A norvégosan merev, kimért és esetenként szinte elidegenítően steril realista vizuális stílus ugyanakkor kissé elnehezíti Vogt művét, rávilágítva annak tempóbeli tökéletlenségeire is (nem kárhoztatható senki, aki a film első felében a kelleténél nagyobbakat pislog).
Vogt forgatókönyvének erejét – és úgy általában véve a szerző tehetségét – tökéletesen példázza, hogy a film két közel sem könnyed órája során számos olyan kérdés merül fel, amelyekre egy gyengébb rendező konkrét, kimondott válaszokat adna. Vogt azonban beéri a kevesebbel, ami néha ugye több. Nem vagyunk hülyének nézve. Expozíció nincs, lebegtetés és megannyi olyan jelentőségteljes apróság viszont van, amelyeknek köszönhetően a történet nem csak kerek lesz, hanem tágabb, egyetemes kérdéseket is érinteni tud. Sejtjük, hogy Bent miért terrorizálják az idősebb tinik. Sejtjük, hogy Aisha miért hallja a suttogásokat. Sejtjük, hogy kinek milyen lehet az otthoni élete. Azt pedig nagyon is jól tudjuk, hogy a 8-10 évesek miért nem szólnak szüleiknek a förtelmekről. Ki hinne el bármit nekik? Senki.
