Julius Avery ismét haknizik: szupranaturális horrorfilmjéből hiányzik bármiféle fantázia, alig kifogásolható profizmusának köszönhetően mégsem marad teljesen érdektelen. Hála Istennek és Russell Crowe-nak.
A pápa ördögűzője azzal igyekszik újítani a horrorfilmes alműfajon, hogy történetéhez valós alapokat használ: kiindulópontja a 2016-ban elhunyt Gabriele Amorth atya alakja, aki a Római Egyházmegye vezető ördögűzőjeként hatvanezernél is több ördögűzést végzett el. A valószerűség hatását erősítik a pontos idő- és helykoordinátákat egyértelműsítő feliratok, meg persze az életútról értesítő kezdő szövegbejátszás. Az azonban így is hamar kiderül, hogy a film nem a legmegbízhatóbb rítusábrázolások terén, enged a fikció és látványosság csábításának, olyan kedvelt topikokkal fűszerezi a démonkikergetés történetét, mint világháborús traumák vagy spanyol inkvizíció, ami kapcsán egy jó kis konspirációs elmélet sem marad el. Közben pedig végig következetesen vigyáz arra, nehogy bármiről mélyebb szakértelemmel beszéljen, mint ami hangzatos életfilozófiákon túl bonyolíthatná a nézői befogadást.
A cselekmény alakításakor Avery az önéletrajzhoz való hűség helyett inkább Az ördögűző (The Exorcist, 1973) óta megszilárdult megbízható narratív sémákra hagyatkozik. Az amerikai család fiatalját egy ősi szellem szállja meg, aminek egyre pusztítóbb következményei a fiatal kétségbeejtő magatartásában manifesztálódnak. A helyzet megoldására egy vérprofit hívnak, a szigorú külsejű tapasztalt szakértőt pedig – a krimikhez hasonló módon – a helyszínen egy fiatal, még beavatatlan társa várja, az ügy megoldása közben pedig az őket kihelyező intézmény korrupt ténykedéseire is fény derül. A film mégis képes túlmutatni a hasonló sémafilmeken, ehhez pedig Russell Crowe alakítása is nagyban hozzájárul.
A formulától való némi eltérés, hogy a film igyekszik humort is csempészni a horrorisztikus jelenetekbe, kiemelve Crowe-t a jellemző ikonográfiából. Már megjelenése is idegen az egyházi környezetben: Vespán érkezik és a gengszterfilmek hőseihez hasonló sötét kalapot hord. Így aztán nem meglepő, hogy a reverenda zsebéből tartalék whisky kerül elő, ahogy az sem, hogy az atya módszerei bár kétségkívül hatásosak, nem a legortodoxabbak. Crowe Amorthja a tekintély mellett kellő öniróniával is rendelkezik egy ilyen „szuperhős” megformálásához: ért az önmítoszteremtéshez, meghasonlásának elkerülésére pedig a legsötétebb percekben is képes viccelődni, látszólag semmit sem véve komolyan. Így pedig azt is elfogadjuk, hogy inkább hasonlít a fantázia-univerzumok szörnyvadászaihoz (a hit súlyával alig foglalkozva a vallási jelenések egyébként is a fantasztikus filmek látványos effektjeihez hasonlítanak), mint hús-vér személyiséghez. A hit kérdésének hanyagolásáért azért is kár, mert Crowe figurája sajátosan értelmezi hívői elköteleződését, a pápával (Franco Nero) együtt még emlékszik a múlt szörnyűségeire, s így állandóan bizonyítania kell a Vatikán könnyelmű-tagadó fiatal generációjának, hogy a gonosz nem tűnik el, időről időre újra felbukkan.
Most például éppen egy spanyol kolostor mélyéből, aminek felújítására az amerikai Julia (Alex Essoe) érkezik két gyermekével, a tinédzser lányával (Laurel Marsden) és kisfiával, Henryvel (Peter DeSouza-Feighoney), aki nem szólalt meg, mióta egy évvel ezelőtt szemtanúja volt apja halálos balesetének. A gonosz szellemek persze pont az ilyen ártatlan és kiszolgáltatott lelkeket szeretik otthonuknak választani, és az sem segít a helyzen, hogy Henry egyedül kóborol a pincében. A Vatikán a jelenségről értesülve Amorth atyát küldi a helyszínre, aki összeesküvés-elméleteket megoldva felismeri, hogy ezúttal egy nagyon erős démonnal van dolga, aki a fiú megszállásán túl az egész keresztény egyházra fenyegető veszélyt jelenthet. Nem marad más hátra, mint a jó és rossz természetfeletti összecsapása – azt pedig Tancika Marcika óta már a néphagyományból is ismerjük, hogy az ördög megszelídíthető, ha megtudjuk a nevét.
A film fő helyszínéül szolgáló elhagyatott apátság műfaji közhelyeket megidéző díszlete előre figyelmeztet a veszélyekre, mintha ezt egyedül a horrorfilmet-még-nem-látottak-naivitásával beköltözni vágyó Julia nem venné észre. Ahogy azt is csak lassan hajlandó elfogadni, hogy fiát a Sátán egyik kegyence szállhatta meg (pedig 1987-ben, filmünk történetének idejében Az ördögűző már kultuszfilm volt). Az elhagyatott rom túlhajszolt dramaturgiai funkciója mellett szerencsére vizuálisan okosan kihasználják a szűk gótikus ablaknyílásokon beáradó fénysugarakat is: a többnyire sötétben játszódó cselekményben ezek a fénysávok a barokk festészet fényhatásait idézik, mindig titokban tartva a kép nagy részét, ezzel rímelve a Vatikánban látott egyházi festményekre is a film elejéről. Ez persze nem jelenti, hogy a film beállításai festőiek, a látványcentrikusság inkább a speciális effektusokban merül ki, amelyek többnyire fantáziátlan ismétlései a már ismert trükköknek: bíborvörösbe forduló szemek, madártornádók vagy egy hátratördelt kezekkel, pókként mászó lány. A megszállt kisfiúból kiszóló démon valószínűtlenül mély orgánumának nevetséges hatása pedig egyenesen a feszültség ellen játszik.
A film az ügyesen kordában tartott öngúnyolódás miatt azért megteremt néhány rétegzettebb olvasatot: a vészjósló démoni erő például gyakran a kapitalizmus jelenségeként nyilvánul meg. A filmet bevezető jelenetben Amorth atya egy olasz kisfaluba érkezik egy fiatalhoz, aki „a megszállottság minden jelével rendelkezik”: például folyamatosan angolul beszél, miközben soha nem érintkezett angolokkal – Amorth atya a misztikus tünetért azonnal a televíziót okolja. Később a Vatikán számonkérése közben, amikor kávéval kínálják, visszautasítja a cukrot, hiszen az az ördög csábító terméke. Persze ezek az értelmezések konteók maradnak, a forgatókönyv nem erősíti meg, hogy jól sikerült poénoknál többről lenne szó.
Az Ördögűzők Nemzetközi Egyesülete a film előzetesének megtekintése után nemtetszését fejezte ki, szerintük szakmájuk ábrázolása megbízhatatlan és nagyzoló, éppen azt éri el, ami ellen az egyesület küzd: az ördögűzést abnormális és szörnyűséges csatának mutatja az ördöggel. Kritikájuk épp az olyan feldolgozást kifogásolja, ami lényegében intézményi státuszra juttathatta az egyesületet. Valamennyire mégis igazuk van: a film bár valós keretet előlegez meg, mindent alárendel a hatáskeltésnek. Ugyanakkor megidézi a B-movie-k és exploitationök olcsó vonzerejét is, így igazán nehéz bármiért is haragudni rá.
