A Szunnyadó vérebek gyakran amatőrnek ható, direct-to-video stílusban dolgozza fel E. O. Chirovici alapul szolgáló detektívregényét. A történet hiába kívánja megidézni az ezredforduló csavaros elmejátékfilmjeinek tematikáját, az alzheimeres nyomozó főszereplő mindig pár lépéssel a nézők mögött jár az ügy felderítése során.
Az egykori rendőr, Roy Freeman (Russell Crowe) leginkább betegségével és elhalványuló emlékezetével küzd nyugdíjasévei alatt, amikor múltja utoléri őt egy már megoldottnak hitt gyilkossági ügy képében. Az ismert pszichológiaprofesszor, Dr. Joseph Wieder (Csókás Márton) megölése miatt elítélt és halálsorra küldött fiatal fekete fiú ugyanis előző vallomásával szemben a kivégzés időpontjának közeledtével most azt állítja, hogy mégsem ő a tettes. Noha a segítségül hívott Freeman semmire sem emlékszik az esetből, mivel orvosa javaslatára egyébként is érdemes stimulálnia az agyát, a mindennapjait kitöltő kirakózást újfent nyomozásra cseréli. Ennek (és egy kísérleti kezelésnek) a hatására pedig idővel olyan rég eltemetett titkok kerülnek újra felszínre, amelyeket mégis jobb lett volna örökre elfelejteni.
A készítők folyamatosan reflektálnak az olyan szubverzív elbeszéléstechnikákat alkalmazó, komplex narratív mintákkal dolgozó puzzle-filmekre, mint a Játsz/ma (The Game), a Mulholland Drive – A sötétség útja, az Oldboy vagy a Mementó, a Szunnyadó vérebek nonlineáris cselekményépítése azonban inkább kidolgozatlannak érződik, mintsem összetettnek. A regényből átemelt, többszörös nézőpontú történetmesélés mindössze egy film-a-filmben jellegű hosszabb epizódra korlátozódik, valamint néhány flashback-jelenetre terjed csak ki, amelyek a nyomozó lassan vissza-visszatérő emlékezetének segítségével tisztázzák az ügy részleteit. A fontosabb megoldások tehát javarészt nem az aktív detektívmunka eredményei, a szükséges információk a logikus következtetések helyett egyszerűen csak eszébe jutnak a főhősnek, ha a cselekmény megköveteli.
A közönséget elbizonytalanítani igyekvő mellékszálak ennél fogva leginkább bosszantó ellentmondásaik és homályos magyarázataik miatt bonyolítják az eseményeket a helyett, hogy – a hasonló filmekben látottak szerint – különböző lehetséges alternatívákat vázolnának fel a történtek értelmezésére. Egyedül egy valóságra rezonáló, de félkész kézirat kínál új perspektívát, ami a meggyilkolt professzor asszisztensnőjét (Karen Gillan) keveri gyanúba. A szöveg időközben kétes körülmények között elhunyt szerzője ugyanakkor minden jel szerint féltékenységből állt elő fikciós keretbe foglalt vádjaival, így a végzet asszonyaként prezentált nő könnyűszerrel képes tisztázni magát. Ilyen sehová sem vezető eseménysorok és félrevezető elméletek teszik ki Freeman nyomozásának túlnyomó részét.
Az elsőfilmes rendező, Adam Cooper forgatókönyvíróként többek között olyan korábbi trash-filmeket megszégyenítő produkciókat jegyez, mint A szállító: Örökség (The Transporter Refueled), A hűséges (Allegiant) vagy az Assassin's Creed – az eredetiség, valamint a feszültségkeltés teljes hiánya, illetve az önellentmondásokba keveredően túlkomplikált történetvezetés pedig ezúttal is visszatérő védjegyei. Az emlékezetkieséses detektív hiába irkálja tele szükséges jegyzetekkel környezetét a Mementó főhősének mintájára és keveredik a Játsz/ma megtévesztésre épülő világához hasonló szituációba, ha a megfelelő pillanatban maguktól megoldódnak a problémái. Pedig látszólag minden esemény jelentéssel bír és a bonyolult kirakós egy apró részleteként kapcsolódik a másikhoz. Ezt a főhőst jellemző szétesett állapotot egy rendszeresen visszatérő vizuális metaforán keresztül hangsúlyozza a film: a detektív egy tényleges puzzle darabkáit rendezgeti, miközben a saját múltját is feltáró esetet igyekszik rekonstruálni. Ezen kívül azonban kevés formajátékot tartogatnak a készítők. A Szunnyadó vérebek képi világa többnyire homályos fényekkel és fakó színekkel kíván noir-hangulatot teremteni, de a baljós atmoszféra csupán az elmosódott árnyékokban érhető időnként tetten. A dialógusközpontúság és a gyakori kis mélységélességű, félközeli felvételek a környezet helyett a szereplőkre helyezik a hangsúlyt, a mesterkélt alakítást nyújtó színészek azonban nem hálálják meg a rájuk jutó, nagyfokú figyelmet.
A karakterek ráadásul javarészt nehezen komolyan vehető nyomozófilmes sztereotípiákat képviselnek, amit klisés motivációik sem képesek tovább árnyalni. A pozícióját kiélvező, szoknyavadász professzor, a kihasznált, bosszúszomjas diáklány és a sértett író, aki után kizárólag művében epekedik a nő, valamint az egykori rendőrtárs, aki többet tud, mint amennyit elmond – már kezdetektől fogva nyilvánvalóan bűnösök. Még a kivégzés előtt álló fiú sem ártatlan, arroganciája és ismeretlensége miatt pedig különösen nehéz izgulni az élete megmentéséért zajló nyomozás sikerességéért. Freeman noir-hősét is elsősorban csak az unalmas mindennapokból való kiszakadás, illetve az motiválja, hogy elterelje a figyelmét alkoholizmusáról.
A puzzle-filmek rejtélyeinek különlegességét az adja, hogy a nézők a főszereplővel együtt deríthetnek fényt a csavaros megoldásokkal szolgáló esetekre, a Szunnyadó vérebek kiszámítható – és a korábbi történéseket zárójelbe tevő – csattanójával viszont a megidézett kultfilmek kidolgozott koncepcióival szemben sokkal inkább az olyan, egyetlen ötletre épülő produkciók sokkoló(nak szánt) fordulatait és tévéfilmes hatását eleveníti fel, mint a hasonló tematikát feldolgozó Gyilkos memória (Memory), vagy az Emlékezz! (Remember).
