David Lynch-filmet kritizálni olyan, mint belekötni valakinek a privát ízlésvilágába. Akkor tehát ezen az alapon mindenki filmre vihetne az egyéni agymenéseit?
Teszem azt, ha engem a gép előtt agyalva elkezd érdekelni a számítógép-klaviatúra szimbolikája és jelképrendszere, készíthetek-e ijesztegetős filmet emberi testekkel összeolvadó számítógép-billentyűkről? Hm. Örök kérdések ezek. A válasz pedig kézenfekvő. Készíthetek. De minek? David Lynch celluloidra vetített agyrémei mégis megszólítják a nézőt. Megteheti, hogy minden, az átlagember által addig ismert logikát félresöpörve úgy írjon forgatókönyvet, és forgasson filmet, hogy egész életműve csak a filmesztétáknak és életrajzíróknak jelentsen intellektuális kihívást. Mi, filmhez nem értő halandók pedig nem értjük a filmeket. Csak érezzük.
Vagyis: senkinek nem ajánlanám a Mulholland Drive-ot jó szívvel. Amikor én láttam (délután, pesti plázában) nagyjából harmincan ültünk a pár százas nézőtéren, a végére az is a felére csökkent. Sokan bedőltek a forgalmazó valamiféle titok megfejtésére buzdító jelmondatának, ami alapján azt gondolhatták, egy mindennapos átlagthrillert fognak látni, és csalódottan jöttek rá, hogy ennek a filmnek semmi értelme. Kiabálás, kukoricadobálás. A másik véglet a feltétlen rajongóké, akik szerint bármit csináljon is a mester, az csak jó lehet. Hol az igazság? Nincs igazság. Lynch is valami ilyesmit állít.
Fekete autó száguld hollywoodi hegyeken húzódó Mulholland drive-on. Két, nyilvánvalóan rossz szándékú férfi visz valahova egy lélegzetelállítóan fekete hajú femme fatale-t (Laura Harring). Megállnak, hogy gyalog vigyék tovább a rettegő nőt, amikor autójukba belerohan egy másik, a két férfi életét veszti, a nő pedig, fejsérülése miatt semmire nem emlékezve a város felé indul. Másnap reggel érkezik a városba másik főszereplőnk, a szőke naiva (Naomi Watts), mint annyi kor-és sorstársa, hogy bejusson az álomgyárba, hogy sztár legyen, filmszínész, sikeres, szeretett és ünnepelt. Az ő lakásában bújik el a film elején megismert fekete hajú, hogy együtt kezdjenek el utánajárni a lányt körüllengő rejtélynek, a Twin Peaks Bobjára emlékeztető hajléktalannak, és egy társasházi ágyon heverő női holttestnek, amelyről nem árulom el, hogy mi derül ki.
Megismerkedünk még a fiatal amerikai függő filmrendezővel (Justin Theroux), akinek problémái némileg eltérnek a mi kelet-európai fiatal filmeseinkétől. Nem hajlandó meghajolni a tolószékes törpe akarata előtt, aki egy ismeretlen színésznőt akar főszerepeltetni a filmjében, ezért a stúdió anyagilag teljesen ellehetetleníti a rendezőt. Ilyenformán a film elsőrendű paraforrása a producerek teljhatalma, és a nézői visszajelzést megtestesítő cowboy az éjszakai ranch-jelenetben. Mindez összefonódik az emberi jellem önellentmondásainak nyomasztó felmutatásával, az identitás labilitásának rémképével. A film egésze tulajdonképpen olyan, mint a színházjelenet a történet végén: tudjuk, hogy nem igaz, tudjuk, hogy kimódolt, és mégis: úgy táncolunk, ahogy a vászon fütyül. Ilyen a film. Ilyen a művészet.
Hogy a fenti ismertető igencsak zavaros? Az. Pont amennyire a film. Lynchnél az ember nem beszélhet abszolút igazságokról, nem állíthatja, hogy a mű erről vagy arról szól, csak annyit tehet, hogy önmaga számára értelmezi a filmet, vagy, hogy ilyen ronda szójátékkal éljek, „érzelmezi” azt. Lynch filmjei, időrendben áttekintve őket, már-már ritmikus váltakozásai a paranoid rémálmoknak és a szentimentális ellágyulásnak. A Mulholland-ban a mester voltaképpen az Útvesztőben (Lost Highway, 1997) paneljait alkalmazta újra, más környezetben, ugyanúgy.
Valószínűleg ezért (és a gyártóval való incidensek miatt, melynek eredményeként nem Lynch fejezte be és vágta meg a filmet) tűnik néha unalmasnak, önismétlőnek, sőt időnként tőle idegen divatos műfajok (a szerencsétlenkedő bérgyilkos Coen-fivérekre hajazó jelenete) egyvelegének a Mulholland Drive. De az alkotóra való tekintettel még a gyártás szerencsétlen körülményei ellenére is mindenkinek látnia kellene ezt a filmet, aki már érezte úgy magát, mintha élete egy álomdramaturgia mentén szerveződne: tele elvarratlan szállal és megfejtehetetlen titokkal.
