Az Aminek álmodom mindazoknak ajánlható, akiket egy kicsit is érdekel az elmúlt közel fél évszázad egyik legkülönösebb filmművészének élete és gondolkodásmódja, aki kíváncsi rá, miben áll a „Lynch-rejtély”. Ez a sajátos műfajú könyv azonban nem annyira David Lynch műveihez, mint inkább a jelleméhez visz közelebb.
David Lynch a 2006-os év, vagyis a korábbi filmjeihez képest is – a Radírfejet leszámítva – formabontó Inland Empire óta lényegében felhagyott a filmkészítéssel; hacsak nem tekintjük (bár egyébként joggal tekinthetnénk) a Twin Peaks: A visszatérést egy tizennyolc epizódnyi tévéfilmsorozatnak álcázott nagyjátékfilmnek. Ez nem azt jelenti, hogy ne gondolkodna és dolgozna különböző filmterveken – a Ronnie Rocket című elborult szürreális látomását („egy száztíz centi magas emberről vörös pompadourfrizurával, aki hatvanhertzes váltóárammal működik”) például évtizedek óta dédelgeti, de mindeddig nem talált rá gyártót –, azt pedig végképp nem, hogy nyugdíjastempóra váltott volna hetvenedik életéve környékén. Inkább azt mondhatnánk, hogy más művészeti ágak kerültek előtérbe az életében, elsősorban a képzőművészet és a fotóművészet: a Small Stories / Kis történetek című bizarr fotókiállítása most is látogatható a budapesti Műcsarnokban; arról nem beszélve, hogy rövidfilmeket, zenei és reklámklipeket rendszeresen ad ki a kezei közül.
Mindez kiderül, ha fellapozzuk az Aminek álmodom című könyv vaskos függelékét, a Lynch-filmográfia precíz, kronologikus felsorolását; de a könyv, amely talán nem véletlenül állt össze épp a nagyjátékfilmes „holtidő” alatt, nyilván nem ettől lesz igazán érdekes. Az eredetileg Room to Dream címmel megjelent, több mint 600 oldalra rúgó kiadvány különös, nagyszabású vállalkozás, ebből erednek az erényei és a hibái egyaránt. Eleve gondban vagyunk, ha meg kell határoznunk a műfaját: a Kristine McKenna társszerzőségében született kötetet legalább olyan mértékben lehet életrajznak, mint töredékes önéletrajznak, memoárnak tekinteni, de afféle – nagyon vázlatos – „művészi hagyatéknak” is. A könyv egyfajta tükörszerkezettel rendelkezik: a Lynch életének fontosabb csomópontjait (leginkább a filmek keletkezését) kronologikusan követő fejezetek két részre tagolódnak, az első (és általában hosszabb) rész a pályatársak, barátok, feleségek, szeretők, gyerekek, munkatársak visszaemlékezéseit, értékeléseit tartalmazza, a második rész pedig magának Lynchnek a kommentárját az elhangzottakhoz, illetve az ő verzióját a különböző eseményekről, életperiódusokról, sikerekről és kudarcokról, megspékelve némi művészetelméleti és bölcseleti elmélkedéssel. Hatalmas anyag, nem csoda, hogy néhol szétesni látszik, olvasóként pedig egy idő után tanácstalanul bolyongunk az évszámok, személyek és történetek labirintusában. Kaotikus, mint magának Lynchnek a világa, mondhatnánk jó szándékú iróniával, és nem is járnánk messze a valóságtól.
Az alapvetően anekdotikus elbeszélésmódot követő könyvből ugyanis egy nagyon összetett, gyarlóságaival együtt is szeretnivaló (négy felesége és egykori szerelmei kivétel nélkül a tisztelet és barátság hangján beszélnek róla – és ez fordítva is igaz; a gyerekei szintén, pedig nem nevezhető mintaapának), meglehetősen szeszélyes és rejtélyes gondolkodású figura fantomképe rajzolódik ki, aki egészen sajátos módon érzékeli a körülötte lévő valóságot, és képes meglátni a dolgok rejtett, csak számára feltárulkozó vetületeit, ugyanakkor szokásainak és rigolyáinak rabja (ragaszkodik ahhoz például, hogy mindenütt dohányozhasson a munkája során, saját kávémárkát gyártatott). Neki, akinek elmondása szerint felhőtlenül boldog gyermek- és ifjúkora volt, akinek szerető szülők és gondoskodó társak jutottak, leginkább a lét elviselhetetlen könnyűségéből kibillentő mozzanatok ragadják meg a figyelmét és határtalan fantáziáját, a disszonancia válik a legfőbb megtermékenyítő erővé számára. A gyermekkorában látott meztelen nő váratlan utcai felbukkanása (ez ihlette a Kék bársonyban Isabella Rossellini egyik jelenetét), a festékanyagba beleragadt légy haláltusája egyik festményén, a mosolygó arcra emlékeztető hullazsákok a halottasházban – megannyi ihletforrás és valamilyen formában felbukkanó hatáselem.
Lynch titokzatos agytekervényeiben gyorsabban közlekednek a gondolatok annál, hogy „egyszerű halandóként” lépést lehessen tartani velük: a a forgatásokon bármilyen apró, a helyszínen észrevételezett momentum képes megváltoztatni a filmet akár alapjaiban is, egyes részletek pedig semmilyen szereppel nem bírnak a big picture-t illetően, Lynch mégis ragaszkodik hozzájuk, mert hozzátartoznak ahhoz a világhoz, amelyben a film cselekménye játszódik (a mániákusság határát súrolja például az, amikor porcicákat telepít egy radiátor alá, holott nem is látszanak a képen). Gyilkos Bob úgy kerül be a Twin Peaksbe, hogy egy díszletmunkás arca véletlenül belelóg a jelenetben szereplő tükörbe; a Mulholland Drive-ban olyan jeleneteknél kell a nap előtt elvonuló felhők képzetét kelteni, amelyek zárt térben játszódnak; a Dűne forgatásán az egyik jelenet sikere kedvéért megoperáltatná egy színész arcát, és nem érti, miért hűlnek el az ötlettől a stábtagok – ezek a részletek rávilágítanak egy olyan művész jellemére, aki egyrészt a végletekig precíz (az utolsó betűig ragaszkodni kell a forgatókönyvben szereplő dialógusokhoz) és mindent kézben tart a forgatáson, mégis páratlan mértékben képes az improvizatív elemeket beépíteni a művészetébe. A színészek és a munkatársak egyik visszatérő élménye, hogy semelyik másik rendezőnél nem tér el annyira a kész alkotás attól, amit ők a forgatókönyvből kiolvastak: vagyis hogy ugyanabból az alapanyagból lehetett volna egészen másfajta, sokkal kevésbé erőteljes végeredményt alkotni – talán ebben az egyedi asszociatív tényezőben rejlik az a bizonyos megfejthetetlen „Lynch-titok”.
Ennek a titoknak az egyik legfőbb „kötőanyaga” az összebékíthetetlennek tűnő elemek egybeolvasztása: Lynch maga a két lábon járó önellentmondás. Az elmúlt két-három évtizedben egyre nagyobb hatást gyakorolt rá az általa rendszeresen művelt és intézményes formában népszerűsített transzcendentális meditáció, ragaszkodása Maharisi Mahes jógihoz és tanaihoz a megszállottság határát súrolja. Lynch spirituális lélek, akinek egyik alapélménye és inspirációs forrása a tudat és a világ többdimenziós jellegének – részben meditáción keresztüli – megtapasztalása. És ő, aki már-már naiv módon hirdeti az ember megvilágosodásra való képességét és a világbéke eljövetelének lehetőségét, mintha nem tudatosítaná, hogy a fizikai és pszichikai erőszak, a kozmikussá táguló emberi gonoszság határterületeinek feltérképezőjeként mindennek maradéktalan megvalósulása saját művészetének alapjait ásná alá.
És ezért nehéz elhessegetnünk a gondolatot, hogy ez az ember, minden különcsége, hóbortja és őrült zsenisége dacára valahol mélyen tényleg az az álmodozó, egyszerű amerikai fickó maradt (nem véletlen, hogy olyannyira rajongott a „cowboy” Reagan elnökért), aki a montanai Missoulából és az idahói Boise-ból, a kertvárosok idilli közegéből indulva fordította visszájára az amerikai álmot. Az a maszatos kisfiú, akit a könyv borítóján látunk: sugárzik róla az őszinte és ártatlan rácsodálkozás a világra, és valami belső béke, amit nehéz szavakba önteni.
David Lynch és Kristine McKenna: Aminek álmodom. Athenaeum, Budapest, 2018.
