Ami a filmen olyan jól áll Woody Allennek, az ebben a közel félezer oldalas könyvben sokszor kínossá, túlbeszéltté, felszínessé válik. Mondhatnánk úgy is, hogy amíg forgatókönyveinek irodalmi ambíciói vannak, addig önéletrajza nem rendelkezik ilyennel.
A magánélet és a közszféra közti határ elmosódásának korát éljük. Az alternatív valóságok, burjánzó álhírek, virágzó tömeghisztériák árnyékában emberek élnek, a maguk kis realitásában, megoldandó problémáikkal, ügyes-bajos dolgaikkal, gyászaikkal, traumáikkal, örömeikkel. Sikereikkel, amelyekkel adott esetben nem tudnak mit kezdeni. Párjukkal, akit szeretnek, de ő nem szereti viszont őket, vagy akit nem szeretnek, ő viszont odavan értük. Szakításaikkal, újrapróbálkozásaikkal, neurózisukkal és önfeledtető szenvedélyeikkel. Zajlik közben a történelem, amit a kisember megpróbál túlélni. Háborúk, gazdasági válságok. Ha a történelem éppen nem pufogtatja gyűlöletpatronjait, a kisember akkor is a túlélésért küzd, csak nem olyan látványosan, mondjuk pereskedéssel, évi adóbevallással vagy kényelmetlen állófogadásokról való szökésekkel. Illetve látványosnak lehet, hogy ezek az akciók is látványosak, ez attól függ, mennyire fogékony a kisember a performanszra. Ismerjük azt a karaktert, aki a legkevésbé tűnik szórakoztatónak, sőt, legszívesebben ő maga is láthatatlan lenne, mégis pillanatok alatt a jelenet mozgatójává válik, őt figyeli mindenki, zavarának mértékével arányosan nő a szerencsétlenkedés hatásfoka. Eleinte sajnáljuk, aztán gyanút fogunk: ez az alak élvezi, amit csinál. Nem kapálózna úgy, ha nem okozna számára gyönyörűséget a fuldoklás.
Ha láttunk már Woody Allen-filmet a saját főszereplésével, akkor arra is rácsodálkozhattunk, hogyan lehet egy valóságban megtörtént kínos jelenet spontaneitását rekonstruálni a vásznon, a visszavonhatatlan hiba frissességét megőrizve. Ezeknek a korai filmeknek (’70-es, ’80-as évek) azért olyan üdítő a frissessége, mert a főszereplő karakter a szemünk előtt ébred rá arra, hogy esendősége, egymásra halmozott ballépései vezetnek valahová. Ezekből építkezik, kibeszéli magát a halál torkából is, miközben a jelenet/történet kikerekítéséért mindent vállal – még a halált is (lásd: Szerelem és halál). Jó ritmusérzékkel kilépni a parttalan folyamatokból, jó humorérzékkel meglovagolni a totálisan fád vagy frivol helyzeteket, ezt tudják ezek a filmek. Woody Allen most megírta saját életét, és a könyv főszereplője azonosabb a szerzővel, mint bármelyik filmjében. Philippe Lejeune, Az önéletrajzírói paktum című írás szerzője azt írja: „Az önéletírás szerzője már figyelemre méltó műve(ke)t kell hogy maga mögött tudjon, máskülönben nem tarthatna számot a közönség érdeklődésére.” A Paktum lényege: az elbeszélés szerzője, elbeszélője és főhőse azonos egymással. Ebben a memoárban is lesz, ami ismerősen fog csengeni: magánéleti motívumok, amiket a filmjeiből ismerünk (például gyerekkorának egyes motívumait A rádió aranykorából), vagy amikről a sajtóból értesültünk (például hogy nem jelent meg az Oscar-díj átadásán, mert aznap este klarinétosként volt fellépése, vagy hogy felavatták a szobrát Oviedóban). És van olyan – ez a könyvben taglalt életszakaszok és események közül a legterjedelmesebb –, ami mindkét kategórát lefedi: utolsó házassága, ami botrányként indult, de máig állja az idő próbáját.
Kétfajta kifejezési mód az irodalom és a film. Egyes vélemények szerint a film nem képes olyan mélységű önelemzésre, amit az irodalomhoz társítunk – nos, ezt cáfolná Woody Allen írott önéletrajzával szembeállított filmes életműve. Allen filmjeiben a verbalitásnak kitüntetett szerepe van, a ’70-es, ’80-as években rendezett művek többségében ő maga alakítja a főhőst, aki gyakorlatilag átbeszéli magát a cselekményen. Ez az elbeszéléstechnika vizuálisan inkább klasszikus, textuálisan inkább posztmodern, és közelebb áll az irodalmi szöveghez. A belső/külső monológok, kiszólások, párbeszédek, az interjú, a narráció stb. használata létrehoz egy olyan filmszövetet, amelynek a korszakos magyar irodalmi megfelelője Esterházy Péter lehetne. A fecsegés egy olyan szorongó, rágódó karaktert teremt, aki saját életképtelenségét folytonos reflexivitással és humorral formálja életrevalósággá. De ami a filmen olyan jól áll Allennek, az ebben a közel félezer oldalas könyvben sokszor kínossá, túlbeszéltté, felszínessé válik. Mondhatnánk úgy is, hogy amíg Woody Allen forgatókönyveinek irodalmi ambíciói vannak, addig önéletrajza nem rendelkezik ilyennel, de még csak az emlékiratokra jellemző vallomásosság sem jellemzi (sem a szakmával kapcsolatban, sem a magánéleti vonatkozásokban nem megy a tényközlésnél mélyebbre).
Woody Allen utóbbi időben rendezett filmjei (a 2010-es évektől napjainkig) is – egy-két kivétellel – arról tanúskodnak, hogy kifulladt, nincs új mondanivalója sem a világról, sem önmagáról, és ezt nem súlyos egzisztencialista drámákkal bizonyítja, mint mondjuk Tarr Béla, hanem lapos vígjátékokkal. Könyvében többször elhangzik, hogy a Nagy Művet még nem hozta létre, ezen szerfelett sajnálkozik. Ám ez, ezek után sajnos egyre kevésbé elképzelhető. A memoárt olvasva többször az az érzésünk, hogy a szerző azért hajtogatja olyan gyakran, hogy egy unalmas fráter, hogy ezt az ítéletet ne más mondja ki rá. Durva viccekkel tereli el magáról az érzelgősség gyanúját, és a hatás kedvéért azt bizonygatja, hogy az intellektualitás csak látszat (a szemüveg és a zilált haj teszi), mintha attól félne, hogy más fogja róla leszedni a keresztvizet. Azt a paradigmát erőlteti, hogy ő is csak egy limitált fogalomkészlettel rendelkező szexista fehér férfi, aki a kocsma pultjára könyökölve a nők mellbőségéről és baseballjátékosokról beszél. Nem igazán derül ki, mik a szándékai egy olyan memoárírónak, aki külön kis listát készít az el nem olvasott klasszikusokról, viszont előszeretettel viccelődik Hitlerrel és a holokauszttal, mert azt hiszi, hogy ez nem csak jól áll neki, hanem valamilyen rosszul értelmezett adósságot is törleszt vele. Rossz feszültségoldó stratégiák, a szolidaritás macsós illúziói, amelyeknek filmen, negyven-ötven évvel ezelőtt még talán volt bukéja. Ma, könyvben ezek pállott ízléstelenségek. Mintha az érzékenység helyén csupán a neurózis meg a szociopátia maradt volna. A humor helyett az önjáró verbalitás lózungjai. A könyvet feleségének ajánlja, a következő sorokkal: „Soon-Yinek, a legjobbnak. A tenyeremből etettem, azután észrevettem, hogy hiányzik a karom.” Woody Allen poénjait ismerve nem igazán lehet epe nélkül megjegyezni: ez vajon részéről jelenti a teljes odaadást, vagy pedig a „nyújtsd a kisujjad, és letépik a karod” szólás interpretációja?
Még csak azt sem állíthatjuk, hogy nem őszinte. Tisztában van saját képességeivel és korlátaival, és ha valami idegesítő, akkor az éppen a túlzásba vitt negatív énreprezentáció. Nem az őszinteség hiánya fáj, hanem hogy ez a közel ötszáz oldal olyan rutineljárás, amely megmarad a felszínen, a mélypontokon átsiklik, hogy ne bonyolódjon mélylélektani elemzésbe. De akkor mi célból íródott? Hogy szórakoztasson? Amikor viccel, akkor is többnyire korábbi fordulatainak variációit játssza újra (a könyv zárómondatában expliciten is: „Ezt korábban már idézték tőlem, úgyhogy nem változtatom meg: ha lehet, inkább nem a közönség szívében élek tovább, hanem a saját lakásomban.”). Nem érti, mi baj van olyan alapvető problémákkal, mint a gúny, a kárörvendés, a külső alapján való ítélkezés, az empátia hiánya, a szócséplés vagy a siránkozás. Megtudjuk, hogy nem olvas kritikákat, nem veszi át a díjakat, nem foglalkozik filmjei recepciójával. Csillagporos emlékeim című filmje jó példa arra, hogy hogyan érzi magát nézőivel és rajongóival szembesülve. „Minden tetszett, amit egyedül lehet csinálni, folyton bűvészmutatványokat meg az írást próbálgattam, vagy a klarinétomon gyakoroltam, a lényeg az volt, hogy ne legyen közöm másokhoz, mert minden különösebb ok nélkül utáltam és megbízhatatlannak tartottam a Föld összes lakóját.” Persze, ez egy alkotótól nem idegen hozzáállás. Mégis egy olyan szakmát művel, amelyik a Föld összes lakójához eljuttatja üzenetét, és ez a saját választása. És most memoáríróként még hangsúlyosabban aláhúzza, hogy szüksége van az emberek figyelmére, megértésére és támogatására. Teszi ezt azzal, hogy miután „kiszól” az olvasóhoz, hogy reméli, a könyvet nem csak a molesztálós botrány miatt akarja elolvasni, megír kétszáz oldal kínosan részletes védőbeszédet. Woody Allen panasza önmagáért, egy aránytalanul bő lére eresztett esettanulmány Mia Farrow őrületéről, örökbefogadási mániájáról, a gyerekekkel történt kegyetlenkedéseiről, nevelt fia, Moses Previn vallomását segítségül hívva. Noha ártatlanságának tényét az eset részletes bemutatásával támasztja alá, csak a sértett nézőpontját ismerhetjük meg, igazságot tehát nem szolgáltathatunk. Ezen semmi nem változtat, sem a támogató kollégák névlistája és pozitív tulajdonságainak ecsetelése, sem a vádlók ellenszenvesnek beállított szereplőgárdája.
Az olvasót például az is érdekelné, hogy egy filmkészítő mit gondol a filmkészítésről. Eszünkbe jut a szerző filmes példaképe, Ingmar Bergman, és Laterna Magicája, amelyben életmű és alkotás, művész és magánember sorsa egymást megvilágító erővel jelenik meg. Woody Allen egy oldalnál nem szentel többet ikonikus filmjeinek sem, mintha saját magát nem akarná untatni a forgatások leírásával. Ez így rendben is volna, mivel kijelenti, hogy a filmkészítés technikai része egyáltalán nem érdekli, viszont cserébe sem kínál mást (mondjuk egy kis ars poeticát, vagy például a svéd filmek iránti szenvedélyes rajongás indoklását), legfeljebb egy féloldalnyi anekdotát olyan legendákról, mint Liz Taylor és Sir Lawrence Olivier. A filmdramaturgia és az időzítés mestere nem tudja meghúzni a saját memoárját (az a gyanúm, hogy ez a kézirat már nem a fizikai korlátokat támasztó Olympia írógépén született, hanem egy sokkal engedékenyebb eszközön). Paradox módon éppen az önreflexió hiányzik ebből az önéletrajzból. Mintha túl nagy fába vágta volna a fejszéjét, ezért többször csap ugyanabba a vágásba, sikertelenül. A könyv első felében a gyerek- és kamaszkori csetlés-botlások, majd az elhamarkodott házasság, az őrült második feleség és az önmegsemmisítő hadjárat annyira túl van járatva, hogy még a könyv élvezhetőbb része is terhessé válik.
Az Apropó nélkül mégsem egyértelműen ellenszenves könyv. Ha a felsoroltaktól eltekintünk, hozzájuthatunk némi new york-i hangulathoz, megszeretjük Manhattant, a Central Parkra néző penthouse-lakásokat (még akkor is, ha azok a tetőkert miatt folyton beáznak), Elaine jókédvű és harsány vendéglőjét, ahol minden celebritás előfordul, és jó eséllyel belehallgatunk Woody Allen jazz-bandjének valamelyik albumába. Annak, aki szeret nosztalgiázni, hírességekből mazsolázni, szereti a Broadway légkörét, a sokszor nem polkorrekt tréfákat, a csillogást és az ettől való undort, jó olvasmányt fog jelenteni e könyv. Mert svungja van – és a feléig ezt még a gyomrunk is simán bírja.
Woody Allen: Apropó nélkül – Önéletrajz. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.
