Sokan máig úgy emlékeznek rá, mint a szelíd mosolyú, de géppuskaszájú mókamesterre, akinek humora követhetetlenül magas fordulatszámon pörgött. Pedig a tíz esztendővel ezelőtt elhunyt Robin Williams kiforrott stílusú drámai színészként nyújtotta élete legfontosabb alakításait. Sőt, még a legemlékezetesebb vígjátéki hősei sem tettek mást, „csak” szivárványos jókedvvel leplezték titkos szomorúságukat.
Ha azt állítjuk, hogy a legnagyobb nevettetők elit ligájába tartozott, tulajdonképpen még meg sem dicsértük. Átlagon felüli szituációs érzéke, gyors észjárása, improvizatórikus stílusa arra predesztinálta, hogy a stand up comedy műfajának egyik felülmúlhatatlan csillaga legyen. Ha mikrofon mögé állhatott, elszabadult hajóágyúként viselkedett, ami a publikumból nevetést csikart ki, a kukacoskodó kor- és harcostársakban pedig csodálattal vegyes értetlenséget szült. Szertelen volt, bohém és rapszodikus – akár minden öntörvényű zseni. Williams azonban sokkal összetettebb színész volt annál, hogy „pusztán” géppuskaszájú showmanként emlékezzünk rá, akinek rögtönző készsége és virgoncsága egyszerűen átviharzott a füstös csehók színpadáról az ezüstvászonra. Legnagyobb alakításait éppenséggel drámai színészként nyújtotta, de még legemlékezetesebb vígjátéki hősei sem tettek mást, „csak” szivárványos jókedvvel leplezték titkos szomorúságukat.
Fegyelmezetlenségből jeles
Robin Williams 1951. július 21-én, Chicagóban látta meg a napvilágot. Apja, Robert Fitzgerald Williams a Ford Motor Company egyik megbecsült munkatársa volt, anyja, Laura McLaurin pedig modellként kereste a kenyerét. Az ifjú színészpalántát korai éveiben kifejezetten csendes gyermekként ismerték, a gimnáziumban azonban már egymás után jöttek az első – hol mérsékeltebb, hol nagyobb sikert arató – művészi sziporkák. Amikor a színészetről szőtt vakmerő terveibe rigorózus apját is beavatta, a férfi nem kecsegtette túl sok reménnyel a lelkes Robint: „Nem baj, ha az embernek van egy álma, de jobb, ha azért kitanulsz egy szakmát is, például a hegesztést, biztos, ami biztos.” A fiatal srác szárnyait azonban senki sem volt képes letörni: tinédzserévei végén már számos iskolai színdarabban szerepelt, 1970-ben pedig a kritikusok is felfigyeltek robbanékony játékstílusára és kivételes érzékenységére. A Williams alakítását taglaló első ítészi vélemények a Daily Independent Journal hasábjain láttak napvilágot. Robin kiugró teljesítményt nyújtott Ionesco A kopasz énekesnőjében, amiről a lap a következőképpen írt: „A szorgalmas színészgárda legizgalmasabb alakítását Mr. Martinként Robin Williams nyújtotta: időzítése szinte tökéletes volt.”
Az igazi áttörést azonban Fagin szerepe hozta meg a színésztanonc számára Dickens Twist Olivérjében: a főiskolai előadásban, melyre 1972 karácsonyán került sor, szinte teljes fegyverzetben lépett a publikum elé egy készre csiszolt stílusú színész. A tanulással töltött esztendők persze még nem értek véget: az újabb és újabb kihívásokra ácsingózó Williams egy évvel később nyert felvételt a New York-i Juilliard Egyetem újonnan megalapított drámatagozatára. Mivel a rangos stúdiumot komoly színházi rutinnal a háta mögött kezdte el, így rögtön a haladó szintű kurzusra nyert felvételt, ahol összebarátkozott az akkor még zöldfülű Christopher Reeve-vel, Richard Donner 1978-as Supermanjének későbbi főszereplőjével. Williams és Reeve között hamar szoros, bajtársias kapcsolat alakult ki: egymást „tesó”-nak szólítva gyakorta borozgattak együtt, miközben mókás sztorikat meséltek azokról a nőkről, akikbe épp belehabarodtak.
A szabad szellemű Robin a Juilliard számos konzervatív habitusú színésztanárát kétségbeejtette kötöttségeket felrúgó, laza, ötletszerű játékstílusával és eredendő művészi „fegyelmezetlenségével”. Ugyanakkor tagadhatatlan zsenialitása előtt sokan már ekkor fejet hajtottak. Tennessee Williams Az iguána éjszakája című darabjában egy kilencvenhét éves, kerekesszékes öregembert formált meg, méghozzá olyan őszinte, lobogó átéléssel, hogy még a legmegátalkodottabb kritikusait is elhallgattatta. Mégsem termett számára sok babér a Juilliard falai között, s 1976 februárjában a drámatagozat munkatársai közös megegyezéssel arra jutottak, hogy jobb, ha a fiatal fiú idő előtt elhagyja az intézményt. A legenda szerint a tagozat vezetője, John Houseman brit-amerikai színész tanácsolta el Williamst, méghozzá arra hivatkozva, hogy növendékének már nincs mit tanulnia az iskolában.
A San Franciscó-i kölyök
A még mindig a művészi kiteljesedés ábrándját hajszoló Robin 1976 telén tért vissza imádott városába, San Franciscóba, ahol ezidőtájt a szülei is laktak. Előbb egy improvizációs humoristatársulathoz csapódott, majd Harold Pinter A szerető című drámájában hivatalosan is debütált a San Franciscó-i színpadokon. Mivel úgy érezte, továbbra is a szakma mestereinek iránymutatására szorul, beiratkozott egy reménybeli standuposoknak tartott kurzusra, miközben szépen, lassan maga is a műfaj helyi üstökösévé lépett elő. San Francisco számos népszerű klubjában fellépett – ha pedig éppen akadt egy-egy szabad perce, italokat szervírozott a közönségnek –, és bár sokakat rakétaként repkedő poénjaival, szédületes rögtönzéseivel és hangutánzó tehetségével vett le a lábáról, azért akadt olyan megfigyelő is, aki már ekkor felfedezte benne a fenomenális színészt. „Sokkal inkább az tűnt fel, milyen jó színész, semmint hogy bármi forradalmit alkotott volna standuposként. Nem vicceket mesélt, hanem jeleneteket adott elő. A karakterábrázolása pedig rendkívül eleven és helytálló volt” – nyilatkozta a feltörekvő komikusról Joshua Raoul Brody zenész.
Williamsnek a legendás San Franciscó-i klubban, a Comedy Store-ban arra is lehetősége nyílt, hogy afféle összekötő számként fellépjen egyik legnagyobb idolja, Richard Pryor előtt. A Dutyi dili és a Vaklárma későbbi főszereplője nem is próbálta meg leplezni alkohol- és kábítószerfüggőségét, de a városon akkoriban végigsöprő drogmámor Williamshez is elért, aki maga is a kokain rabjává vált. Csupán évekkel később józanodott ki: 1982-ben, amikor drogtúladagolásban meghalt közeli cimborája, John Belushi, Robin úgy döntött, hátat fordít veszedelmes szenvedélyének.
Az egyre nagyobb presztízsnek örvendő ifjú standupos érdeklődése lassacskán a televíziózás és a mozgóképművészet felé fordult. Igaz, nagyvásznas debütálása mindennek nevezhető, csak éppen művészinek nem. Miután – legnagyobb erőfeszítései dacára – nem került be a legendás The Tonight Showba, a Folytathatom... amíg szemüveg nem kell? (Can I Do It... Til I Need Glasses?) című erotikus vígjátékkal „vigasztalódhatott”, melynek két nyúlfarknyi jelenetében is szerepelt. Az 1977-es komédia a két évvel korábbi Ha nem hagyod abba... megvakulsz (If You Don’t Stop It... You’ll Go Blind) folytatása volt, de az uzsonnapénzből forgatott, alpári poénokkal teletűzdelt, alacsony színvonalú mozik gyorsan a feledés ködébe merültek. Robin ezután több kisebb – de legalább kevésbé megalázó – televíziós megbízást kapott, továbbá számos varietéműsorban is felbukkant – még mentora és bálványa, a már említett Pryor saját showjában is megfordult –, aztán jött a nagy lehetőség, mely a kisképernyő szupersztárjává emelte színészünket.
Felfelé a szamárlétrán
Az ABC máig nagy rajongás övezte szituációs komédiája, az Egy úr az űrből (Mork & Mindy, 1978-1982) egy Mork nevű űrlényről szól, aki hirtelen a Földön találja magát, összebarátkozik egy fiatal lánnyal, majd különböző humoros szituációkba csöppen, mindeközben pedig lelkesen tanulmányozza a kék bolygót. A mókás idegen színpompás karakterét mintha csak Williamsre szabták volna. (A fáma szerint azért kapta meg a megbízást Garry Marshall producertől, mert ő volt az egyetlen, aki valóban űrlényként viselkedett a castingon.) A stáb szándékosan úgy írta meg az egyes epizódok forgatókönyveit, hogy a színész szabadjára engedhesse energikus, improvizációra épülő játékstílusát. Legendás köszönése (Nanu Nanu!), melyet a Star Trek Mr. Spockjának (Leonard Nimoy) nem kevésbé emlékezetes kézgesztusa inspirált, még a köznyelvbe is begyűrűzött, Williams pedig végre megvetette színészi karrierje alapjait.
Igaz, a következő években újabb kihívások tornyosultak előtte. Először is meg kellett küzdenie a hirtelen jött népszerűség árnyoldalaival. Néhány hónappal azután, hogy az Egy úr az űrből berobbant a köztudatba, Jack Lemmon megállította Robint az utcán, s csak annyit mondott neki: „Szerintem te vagy a legtehetségesebb pasas, aki az elmúlt öt évben feltűnt a porondon.” Egy ilyen bók után könnyen az ember fejébe szállhat a dicsőség, ám túl korai lett volna, ha Robin az önajnározás hübriszébe esik, hiszen nagyjátékfilmes áttörése még mindig váratott magára. Ügynökei úgy találták, a fiatal tehetséget a Popeye készülő musicalverziója emelheti a hollywoodi filmcsillagok A-ligájába. A képregényesen egyszerű történetből Robert Altman, a Hollywoodi Reneszánsz korszakos jelentőségű alkotója rendezett moziadaptációt, producerként pedig Robert Evans (A Keresztapa, Kínai negyed) bábáskodott a projekt felett. A főszerepre korábban olyan színésznagyságok is felmerültek, mint Jack Nicholson, Dustin Hoffman vagy Al Pacino, az izomtól dagadó tengerész szerepét végül Williams játszotta el, női partnere pedig a Ragyogás (The Shining, 1980) sikolykirálynőjeként elhíresült Shelley Duvall volt. Habár a produkció végül nem bizonyult anyagi fiaskónak (hiszen az esztendő tizenkettedik legjövedelmezőbb mozija lett), a kritikusok nem zengtek róla dicshimnuszokat, Robin pedig csupán az ötmillió dolláros honoráriumának örülhetett: hőn áhított hollywoodi belépője felemásra sikeredett.
Williams az Egy úr az űrből utolsó évada előtt forgatta le John Irving közismert, Garp szerint a világ című regényének adaptációját, melyet George Roy Hill dirigált. A színészt örömmel töltötte el a tudat, hogy Mork és Popeye után végre egy törékeny, hús-vér figurát formálhat meg, s bár hiteles alakítást nyújtott a különc jellemű édesanyjával (Glenn Close) ellentmondásos viszonyt ápoló, legbelső félelmeivel dacoló férfi szerepében, sem az ítészek, sem a nézők nem méltatták eléggé a teljesítményét. Close-t – akinek ez volt az első filmszerepe – ellenben rögtön Oscar-díjra jelölték, csakúgy, mint a transzszexuális nőt, Roberta Muldoont játszó John Lithgow-t. Ezután egy újabb komédia következett: a szürreálisra hangolt, túlságosan epizodikus építkezésű A túlélők (The Survivors, 1983) akkor is baljós csillagzat alatt született, ha eltekintünk a gyártás során felmerülő nehézségektől, Williamsnek és a másik főszerepet alakító Walter Matthau-nak ugyanis nem sikerült összecsiszolniuk merőben eltérő játék- és munkastílusukat.
A Paul Mazursky (Bob és Carol és Ted és Alice, A macskás öregúr) által rendezett Moszvka a Hudson partján (Moscow on the Hudson, 1984) érdekes, de nem különösebben jelentős színfolt Williams nyolcvanas évekbeli filmográfiájában. A színész egy Vladimir Ivanoff nevű szovjet cirkuszi szaxofonost személyesített meg, aki elbitangol a társulatától, és Harlembe csöppenve belekóstol az amerikai mindennapokba. A lelkiismeretes felkészülés – Robin hosszú hajat és szakállt növesztett, szorgosan tanult oroszul, sőt szaxofonleckéket is vett – ezúttal sem érlelt gyümölcsöt: sokan Williams hiteltelen akcentusán élcelődtek, de olyanok is akadtak, akik azt nehezményezték, hogy Ivanoff karaktere nem illeszkedik a sztár megszokott szereprepertoárjába. Robin azonban tudatosan fordult a kiismerhetetlen, ellentmondásos figurák felé – talán azért, mert valójában úgy érezte, rendkívül erős, szinte már rokoni szálak fűzik az ilyesfajta jellemekhez. 1986-ban három filmjét is műsorukra tűzték az amerikai mozik, de egyik sem hozta meg a falrengető sikert: a Most kapd el, Jack! és az Éden klub virtigli komédiái nem a színészi megújhodás felé terelték Williamst, a Ragadd meg a napot című melodrámát pedig a mostoha forgatási körülmények, a szerény költségvetés és a vegytisztán komoly szerepben is vígjátéki gesztusokkal kísérletező Robin ambivalens játéka miatt rostálta ki a nézői emlékezet.
Filmcsillag születik
Az 1986-os esztendő örömteli meglepetést is tartogatott a színész számára: a márciusi Oscar-gála házigazdájaként mindenkit levett a lábáról, az HBO Comic Relief elnevezésű szórakoztató műsorában pedig Whoopi Goldberg és Billy Crystal oldalán sziporkázott. Sőt, standuposként is éjt nappallá téve dolgozott: újabb és újabb turnékra indult, filmszínészként viszont továbbra is csak szomjúhozta a művészi rangjához méltó sikert. Noha elkeserítette, hogy végül nem kapta meg Jonathan Mardukas, a bogaras könyvelő szerepét Martin Brest akcióvígjátékában, az Éjszakai rohanásban (1988), nem sokkal később leszerződött a Jó reggelt, Vietnam! (Good Morning, Vietnam, 1987) főszerepére, s e munkája révén végre tényleg az álomgyári nagyágyúk közé katapultálhatott. Adrian Cronauert, a szertelen, de melegszívű lemezlovast alakította, aki a hatvanas évek közepén Saigonba utazik, hogy az amerikaiak helyi katonai rádiójánál dolgozhasson. Temperamentumos, szókimondó stílusával előbb zavarba ejti, majd magára haragítja a tiszteket, beleszeret egy saigoni lányba, és bár irigyei ferde szemmel néznek rá, életigenlő szenvedélyességével megváltoztatja a környezetét.
Williams a bangkoki forgatás során őrületes precizitással látott munkához. A film rendezője, Barry Levinson (Esőember, Bugsy) maga is standuposként kezdte a pályafutását, ezért egyáltalán nem nehezményezte, hogy Robin a dialógok zömét a felvételek alatt rögtönözte. Fenomenális szómenései, melyek a játékidőből nagyjából húsz percet tesznek ki, mégis komoly küszködés árán születtek meg, a színészt ugyanis zavarta, hogy poénjainak nincs közönsége, a stáb pedig nemigen értette az amerikai kultúra fonák jelenségeit kipellengérező, gyilkos humorú vicceket. A végeredmény azonban mindenkit meggyőzött: az ítészek ódákat zengtek Williams alakításáról, a 14 millió dollárból forgatott mozi pedig már a premier utáni első héten 16 millió dolláros bevételt produkált.
Robin csak ekkor – 36 esztendős korában – vált igazi, ünnepelt filmszínésszé, és a felnőttlétbe is ezidőtájt lépett át, 1988 októberében ugyanis elhunyt idős édesapja, akivel hosszú évtizedeken át konfliktusos volt a kapcsolata. A Jó reggelt, Vietnam! azonban csak művészi virágkora nyitányát jelentette. Cronauer figurája örvén megteremtette azt a karaktertípust, melynek aztán legfényesebb sikereit köszönhette: az egzaltált, de jólelkű csodabogarat, aki üde pimaszságával felvillanyozza a reá bízott közösséget – afféle mentorfiguraként törve előttük az utat –, lázadásáért mégis lakolnia kell. Cronauer elszánt tekintete és széles mosolya rezignált szomorúságot rejtett, s a karakter épp a jellem- és stílusvonások e rafináltan összetett kevercsétől működött. Williams be is zsebelte első Oscar-jelölését, ám 1988-ban senki sem tudta legyőzni a Tőzsdecápák főszerepével óriásit gurító Michael Douglast.
Ó, kapitány, kapitányom!
Legzseniálisabb alakítása azonban csak ezután következett. A Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989) a Jó reggelt, Vietnám!-hoz hasonlóan a Disney felnőtt közönségre szabott filmeket gyártó alvállalata, a Touchstone Pictures égisze alatt készült, és arról szólt, hogyan pezsdíti fel a rangos középiskola, a Welton Akadémia poshadt levegőjű, vaskalaposan konzervatív világát egy rendhagyó oktatási módszereket követő irodalomtanár (Williams). Robin csak vonakodva mondott igent a felkérésre, ám amikor az ausztrál Peter Weir (Gallipoli, A kis szemtanú, Truman Show) elfoglalta a rendezői széket, a forgatás hirtelen a megfelelő kerékvágásba zökkent. Williamst eleinte nyomasztotta, hogy – az aprólékosan kidolgozott forgatókönyv miatt – csínján kellett bánnia a rögtönzésekkel, játéka azonban mit sem veszített intenzitásából, ugyanakkor ez volt az első alkalom, amikor drámai színészként is tündökölt. A Holt költők társasága egyes sorai („Carpe diem!”, „Ó, kapitány, kapitányom!”) rögtön begyűrűztek a köztudatba, s aranyköpésekké váltak, Williams megalkuvásmentes, elvhű Mr. Keatingje pedig minden idők egyik legszerethetőbb hollywoodi hősévé avanzsált. A színész begyűjtött egy újabb Oscar-jelölést, de a gáláról ismét üres kézzel távozott.
Bár Williamsnek felajánlották Joker szerepét az 1989-es esztendő legnagyobb kasszasikerében, a Batman című korszakalkotó képregény-adaptációban, a városi legenda szerint a Warner e piszkos húzással csak azt próbálta elérni, hogy a feladatra eredetileg kiszemelt Jack Nicholson végre rábólintson az ajánlatra. A Holt költők társasága tomboló sikere után Robin elvállalta a Roger Donaldson által rendezett Cadillac Man (1990) főszerepét – állítása szerint azért rokonszenvezett a filmötlettel, mert karaktere, a nagydumás autókereskedő a saját édesapjára emlékeztette. A habkönnyű komédia ugyan gyorsan eltűnt a süllyesztőben, ám a színész ezután ismét egy komplex, drámai jellegű szerepben brillírozott.
Az ugyanebben az évben bemutatott Ébredések (Awakenings) – mely Oliver Sacks ideggyógyász 1973-as, megtörtént eseményeken alapuló regénye nyomán született – egy félszeg kutatóorvosról (Williams) szólt, aki megkísérli elérni, hogy atípusos agyvelőgyulladásban szenvedő, katatón állapotban vegetáló betegei visszatérjenek az életbe. „Robint nem épp drámai színészként tartják számon, ám én szeretek kísérletezgetni. Hajlamos vagyok meglátni olyan dolgokat, amelyek nem mindig egyértelműek” – fogalmazott az érzékeny, finom szövésű melodráma rendezője, Penny Marshall, aki nem is csalódott a mesteri alakítást nyújtó Williamsben.
Túl a csúcson?
A színész a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján pályájának zenitjére ért. Megrázó alakítást nyújtott az 1991-es esztendő egyik legbizarrabb mozijában, A halászkirály legendájában is, mely Artúr király időtlen mítoszát a Reagan-korszak megrögzötten individualista Amerikájába helyezi. Robin hatalmas amplitúdón játszotta a bolond archetípusát: a varázslatos képzelőerővel rendelkező, de rongyos csavargóvá züllött hajdani tanárt, Parry-t, akinek életét egy szörnyű veszteség törte ketté. Az eredmény egy újabb Oscar-jelölés, ám az 1992-es ceremónián Williams labdába sem rúghatott Anthony Hopkins Hannibal Lecterjével (A bárányok hallgatnak) szemben.
Noha főszerepet játszott Steven Spielberg régóta dédelgetett Pán Péter-feldolgozásában, a Hook (1991) című fantasyben, Williams e bárgyú élőszereplős gyerekmesével nem igazán tudta lebilincselni a nagyérdeműt, a forgatás során viszont szórakoztató szócsatákat vívott az ellenlábasát megformáló Dustin Hoffmannal. Amikor Hoffman félbeszakított egy jelenetet arra hivatkozva, hogy megcsappant a lelkesedése, Robin egy olyan beszólással szúrt oda neki, amit állítólag Laurence Olivier mondott fanyalgó partnerének a Maraton életre-halálra (1976) munkálatai során: „Ha már semmi más nem megy, próbálj meg játszani!” Amikor aztán Williams később belebakizott a szövegébe, Hoffman így vágott vissza: „Mit is várhatnánk Morktól?”
Robin ezután kicsi, de ütős mellékszerepet alakított Kenneth Branagh Meghalsz újra! (Dead Again, 1991) című szorongató hangulatú bűnfilmjében, majd beugrott bohóckodni Barry Levinson Játékszerek (Toys, 1992) című – az utókor által jogos közönnyel sújtott – komédiájába, a komoly anyagi és erkölcsi elismerést viszont ismét egy, a fiatal korosztálynak gyártott produkció hozta meg számára. A Disney máig etalonnak számító animációs filmjében, az Aladdinban (1992) Dzsini, a gyermeki lelkületű, huncut és pörgő nyelvű szellem hangját kölcsönözte. Az Ezeregyéjszaka meséinek fülledt, kalandos világába kalauzoló musical egyedi állomás Williams pályáján. A forgatókönyvet szándékosan úgy alkották meg, hogy a színésznek maradjon elég mozgástere egyedi ötletei kibontakoztatásához. Robin újfent szárnyalt, amikor improvizálnia kellett: már a legelső jelenetét huszonöt különböző változatban adta elő, és kifejezetten élvezte, hogy – az animációs filmforma rugalmasságának köszönhetően – ledönthette a fizikai korlátokat, s bámulatosan széles kelléktárából annyi különböző akcentust, vicces hangot varázsolhatott elő, amennyit nem szégyellt. Dzsiniként egyébként olyan közismert hírességek hangját utánozta tűpontosan, mint Arnold Schwarzenegger, Jack Nicholson, Robert De Niro, Peter Lorre, Groucho Marx vagy Rodney Dangerfield.
Euphegenia színre lép
1993-ban Williams Chris Columbus rendezővel (Reszkessetek, betörők!) tető alá hozta az évtized egyik legbájosabb családi vígjátékát: a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van szívmelengető történet egy frissen egyedülállóvá vált, állástalan színészről, Danielről, aki magára ölti egy általa kitalált házvezetőnő, Euphegenia Doubtfire jelmezét, hogy több időt tölthessen imádott csemetéivel, akiket az édesanyjuknak ítélt a bíróság. Az Anne Fine 1988-as ifjúsági regénye alapján forgatott mozi Williams egyik legnagyszerűbb komédiája. A színész minden alkalmat megragadott az improvizációra, ugyanakkor nem kevés tragikumot és keserűséget is csempészett Daniel szerepébe. (Az eredeti elképzelés szerint a főhős a sztori végén újraforrósította volna románcát elhidegült nejével, Williams és akkori felesége, Marsha Garces – akik a Mrs. Doubtfire producerei voltak – azonban a deprimált happy end mellett tették le a garast. Nekik köszönhető, hogy a mozi végül ambivalens befejezést kapott: bár Daniel „visszakapta” a gyerekeit, az egykori házastársak belátták, hogy kapcsolatuk valóban menthetetlen.)
Négy órába telt, míg Williamst szelíd mosolyú nénivé varázsolták a sminkesek. A remek maszkmester, Greg Cannom munkája nyolc egymásra applikált hablatexdarabból állt, melyeket többrétegnyi rózsaszín és testszínű festék, illetve smink fedett el. Robint nagyon felvillanyozta, hogy egy hatvanas évei derekán járó özvegyasszony bőrébe bújhat. Egyik alkalommal Mrs. Doubtfire-ként egy San Franciscó-i szexboltba is betért, hogy dupla fejű műpéniszt vásároljon. „Azt mondtam az eladónak: ’Azt kérem, azt a nagyot! Van olyan is, amin nincsenek erek?’ Aztán a pasas rájött, hogy én vagyok az, és rám förmedt: ’Na húzz innen, Robin, te seggfej!’” Ha a paprikás hangulatú kereskedőt nem is tette boldoggá, a nagyközönséget Williams újfent elbűvölte. A vígjáték frenetikus sikernek bizonyult a mozikban, raádásul Robint és feleségét – producerként – a bevételből származó tiszteletdíjak egy része is megillette.
Az Ember a talpán (Being Human, 1994) című vígjátéki elemekkel színezett fantasy – melyben Robin egy olyan férfit játszott, aki az emberi történelem öt különböző időszakában reinkarnálódott – sajnos katasztrofális fiaskónak bizonyult. A következő esztendőben Williams egy vehemens orosz szülészorvost formált meg a Mrs. Doubtfire rendezője, Chris Columbus Áldatlan állapotban (Nine Months, 1995) című romantikus vígjátékában, majd jött Joe Johnston bágyasztóan jellegtelen, de komoly pénzügyi sikert arató családi kalandfilmje, a Jumanji (1995), melyben Williams sokadjára alakította az intelligens, érzékeny, gyermeklelkű különcöt, ám játéka ezúttal szürkébbre és enerváltabbra sikeredett, mint korábban. Karrierje azonban továbbra sem jutott valódi hullámvölgybe, sőt épp ellenkezőleg: az évtized egyik legkelendőbb és legjobban fizetett hollywoodi színészének számított, és kedvére válogathatott a kecsegtető szerepajánlatok özönében.
1996-ban Gene Hackman és Nathan Lane partnereként forgatta a Madárfészek (The Birdcage) című bravúros komédiát, mely – az 1978-as francia-olasz koprodukcióhoz hasonlóan – Jean Poiret Őrült nők ketrece című színdarabja nyomán íródott. Ez a produkció is szép bevételt termelt, az egy évvel későbbi Apák napja (Fathers’ Day, 1997) viszont nem állta ki az idő próbáját – egyes kritikusok indokolatlanul keményen bántak el vele –, pedig a fékevesztett road movie-ba oltott férfikomédia kifejezetten jó ritmusú volt, s akkor még a pattogó párbeszédekről és a biztos kézzel vezetett, feszes cselekményről nem is beszéltünk. Williams ebben a filmben játszott együtt először nagy kortársával, Billy Crystallal, s a két avatott komikus ellenállhatatlan párost alkotott (habár a szintén 1997-ben bemutatott Woody Allen-filmben, az Agyament Harry-ben mindketten szerepeltek, egyetlen közös jelenetük sem volt).
Oscar bácsi megbánja bűneit
A Gus Van Sant által rendezett Good Will Hunting (1997) végre meghozta színészünk számára első és egyetlen aranyszobrát. A későbbi hollywoodi filmsztárok, Matt Damon és Ben Affleck által közösen jegyzett forgatókönyv egy dél-bostoni fiatalemberről (Damon) szól, aki egyszerű egyetemi gondnokként robotol, mígnem véletlenül kiderül róla, hogy átlagon felüli intelligenciával rendelkezik. Robin a filmben egy Sean Maguire nevű pszichológust alakít, aki terapeutaként és atyai barátként igyekszik egyengetni a vadóc zseni útját. A színész meglepően rövid ideig dolgozott a filmen – csupán néhány hetet forgatott Bostonban és Torontóban –, s az alakítása az ítészeket is megosztotta (egyesek úgy vélték, gépiesen játssza újra a Holt költők társaságában és az Ébredésekben sikerre vitt karaktertípusát: az empatikus, jámbor férfit, aki karakán módon kiáll az elesettek és a gyengék mellett). Az 1998-as Oscar-gálán mégis ő szoríthatta magához a legjobb férfi mellékszereplőnek járó aranyszobrot, ami addigi pályafutása csimborasszóját jelentette.
Innentől viszont sajnos lejtmenetbe kapcsolt Williams karrierje. Az akkoriban meglehetősen izmosnak mondható, 70 millió dolláros költségvetésből készült, látomásszerű képekkel teletűzdelt Csodás álmok jönnek (What Dreams May Come, 1998) irritálóan érzelgősre sikeredett, a túlontúl kusza és szájbarágós Patch Adams (1998) pedig előkelő helyet foglal el az évtized legpocsékabb filmjeinek öröklistáján. A felsorolt produkcióknál egy fokkal nagyobb művészi értéket képviselő Hazudós Jakab (Jakob the Liar, 1999) már csak azért sem váltott ki egyöntetűen pozitív visszhangot, mert úton-útfélen Roberto Benigni hasonló tematikájú rendezéséhez, a jóval elismertebb Az élet széphez (La vita e bella, 1997) hasonlították. A Jurek Becker regénye alapján készült, fatalista humorral megbolondított dráma a holokauszt idején, egy lengyelországi gettóban játszódott, centrumában pedig egy zsidó bolttulajdonos állt, aki a szövetségesek előrenyomulásáról szóló álhírekkel, szürreális dajkamesékkel próbált meg lelket önteni elcsigázott sorstársaiba.
Williams A kétszáz éves ember (Bicentennial Man, 1999) című sci-fivel sem tudta helyreállítani némileg megtépázott renoméját. Pedig a színész – néhány éves szünet után – ismét Chris Columbusszal dolgozott együtt, sőt az Isaac Asimov és Robert Silverberg tollából származó alapanyag kimondottan ígéretesnek tűnt. A 100 millió dollárnál is nagyobb büzsdéből forgott mozi – mely egy hűséges háztartási robot históriája, aki mindennél jobban szeretne emberré válni – csupán 58 millió dollárt kalapozott össze a jegypénztáraknál, így aztán anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt jelentős bukásnak minősült.
Az ördög triumvirátusa
Williams az ezredfordulóig szinte egyáltalán nem játszott negatív karaktert, ekkor viszont hatalmába kerítette a vágy, hogy kipróbálja magát egy-egy virtigli antagonista bőrében. Zsinórban három ilyen mozit is forgatott: ezeket – félig-meddig tréfásan – „az ördög triumvirátusának” nevezte. Mark Romanek Sötétkamrájában (One Hour Photo, 2002) egy békésnek tűnő, de valójában beteges késztetésektől hajtott fotósbolti alkalmazottat játszott, aki alattomos módon rátelepszik egy családra, melynek fényképeit rendszeresen előhívja. Robin már baljós küllemével (kiszőkített haj, keretes szemüveg, szuggesztív tekintet) elementáris hatást gyakorolt a közönségre, és akkor játékának csodálatos kidolgozottságáról még nem is beszéltünk. A Sötétkamra tökéletes párdarabjának tekinthető Christopher Nolan idegtépően feszült, ellenállhatatlan hangulatú neo-noirja, az Álmatlanság (Insomnia, 2002), melyben Williams – a legendás Al Pacino partnereként – egy remeteéletet élő írót játszik, aki megöli az általa bálványozott diáklányt, mivel az nem viszonozza az érzelmeit. Nolan csalhatatlan tempóérzéke és a remek atmoszféra mellett a két színésznagyság káprázatos összjátéka emeli az Álmatlanságot az esztendő legkiválóbb filmjeinek sorába. Nagy kár, hogy az ítészek zöme csupán Pacino teljesítményét emelte ki, míg Williams fegyelmezett és mértékletes játékát csak kevesen méltatták figyelemre.
Az „ördög triumvirátusának” harmadik tagja, a Dögölj meg, Smaci! (Death to Smoochy, 2002) bájosnak szánt, de siralmasan jellegtelen és elnagyolt szatíra, melyben Robin egy megcsömörlött ex-showmant keltett életre, aki előszeretettel tört borsot csupaszív riválisai orra alá. Williams mellett Edward Norton és Danny DeVito is felbukkant a produkcióban (sőt, utóbbi még a direktori teendőket is magára vállalta), ám ők sem tudták megmenteni a csődtől e fárasztóan infantilis komédiát.
Amikor csak az ajka nevetett
Élete utolsó tíz évében Robin Williams egyetlen olyan filmhez sem adta a nevét, mely méltó lett volna a tehetségéhez. Az üdítő kivételt a Vágott verzió (The Final Cut, 2004) című sci-fi jelentette: a nem csekély társadalomkritikával megspékelt, disztópikus mesében a színész egy újabb fonák jellemű, szinte már kiismerhetetlen outsidert keltett életre, méghozzá a tőle megszokott magas színvonalon. A Vágott verzió ötletesen tálalta a voyeurizmus és a digitális korban nyomasztóan beszűkülő privát szféra máig érvényes problémáit, hitelesen tolmácsolva az ezredforduló emberének eredendő technofóbiáját is. Az egyszerű vonalvezetésű, de színvonalasan megmunkált mozi mégis a feledés homályába veszett, és ma is csak elszomorítóan kevés cinephile ismeri.
Williams 2014-ben bekövetkezett haláláig olyan alkotásokban szerepelt, mint A nagy fehérség (2005), az Éjszaka a múzeumban (2006), Az év embere (2006), a Vén csontok (2009), A komornyik (2013) vagy a Brooklyn legmérgesebb embere (2014). Bár sem fenomenális humorát, sem karizmáját nem csorbította az idő, alkonyi éveiben csupa másod- és harmadrangú produkcióban foglalkoztatták, és sajnos olykor-olykor fennállt a veszélye, hogy a B-kategóriás színészek szintjére süllyed.
Ez végül nem következett be, magánélete azonban tragikus fordulatot vett, amikor Lewy-testes demenciával diagnosztizálták. A gyógyíthatatlan kór az idegsejtek fokozatos pusztulásához, a betegek szellemi tevékenységének hanyatlásához vezet. Ezzel magyarázható, hogy Williams élete utolsó éveiben már koncentrációs nehézségekkel küzdött, ami a forgatásokon való részvételét is nagyban megnehezítette, sőt téveszmék és hallucinációk is gyötörték. A nyilvánosság csak a színész 2014. augusztus 11-én bekövetkezett halála után tudta meg, hogy e vészjósló tüneteket a Lewy-testes demencia okozta. Az ezerarcú színészlegenda önkezével vetett véget életének, halálhíre hallatán pedig filmrajongók milliói borultak gyászba. Örökre eltávozott a 20. század egyik legnagyobb komikusa, aki akkor volt a legtitokzatosabb és a legellenállhatatlanabb, amikor csak az ajka nevetett, tekintetében pedig szelíd keserűség csillogott.
