Az Agyament Harryben Woody Allen ezredszerre is kedvenc típusfigurájáról – az önpusztító görcsemberről, a szorongó New York-i értelmiségiről – regél, a zilált formanyelv, a vulgáris humor, a Bergman előtti csodás főhajtás, s a bolondosan szürreális történet legmélyén megcsillanó tragikum mégis az életmű élvonalába emeli e méltatlanul elfeledett műremeket.
Noha későbbi éveiben is képes volt váratlan sziporkázásra (Éjfélkor Párizsban, Blue Jasmine, Café Society), Woody Allen pályájának utolsó, művészi szempontból is nagy hozamú időszaka a kilencvenes évekre tehető. Az Árnyak és köd (Shadows and Fog, 1991) expresszionista stíluskavalkádja, a Férjek és feleségek (Husbands and Wives, 1992) maró szatírába ágyazott „bergmani melodrámája” és a Hatalmas Aphrodité (Mighty Aphrodite, 1995) végletekig kicsavart, modern „Oidipusz-meséje” egy ereje teljében lévő, új utakat fürkésző alkotó képét rajzolja meg. Az ezredforduló legsikerültebb Allen-opusza mégis a huszonhét évvel ezelőtt bemutatott Agyament Harry, mely ugyan sem szemléletmódjában, sem a stíluseszközök tekintetében nem hoz vérfrissítést, de tökéletes összefoglalása azoknak az alaptémáknak, kulcsmotívumoknak és történetmesélési technikáknak, melyek a rendezőt a megelőző húsz évben élénken foglalkoztatták.
Már a korabeli kritikusok többsége is megjegyezte, hogy Harry Block (Allen), az öngyűlölő, szoknyavadász New York-i művészember az író-rendező alig bújtatott altegerója. Kétségtelen, hogy nagyítólencsével sem találnánk az életműben e karakternél szélsőségesebb protagonistát. Szemlátomást a direktor kedvenc típusfigurájáról van szó: az önpusztító görcsemberről, a szorongó nagyvárosi értelmiségiről, aki túlságosan esetlen, öntörvényű és elvont ahhoz, hogy szervesen integrálódjon a társadalomba. Block (már maga a vezetéknév is jelentéses) alkotói válsággal küszködő sztáríró, aki magányosan teng-leng a Nagy Alma tébolyult forgatagában, zsákszámra tömi magába a tablettákat, mohón vedeli a whisky-t, rajongva falja a kurvákat, közben pedig hűtlenkedései miatt elidegenedett exfeleségeivel és hajdani szeretőivel folytat késhegyre menő vitákat. Amikor hírét veszi, hogy az egyetem, ahonnan botrányos körülmények között kicsapták, most rangos kitüntetést adományozna neki, hirtelen ötlettől vezérelve autóba pattan: a kisebb-nagyobb kitérőkkel tűzdelt útra kedvenc prostituáltja, hipochonder cimborája és a suliból elrabolt kisfia is elkíséri.
Ám mindez csupán az Agyament Harry kerettörténete: Allen a nyúlfarknyi cselekményt álomszerű, olykor fantasztikus elemekben is bővelkedő epizódokkal dúsítja fel, melyekben a főhős történetei feltámadnak papírsírjukból, s önálló életre kelnek. A valóság és a fikció furmányos egymásra rímeltetése korántsem idegen az alleni szemléletmódtól, hiszen hasonlóra már az Annie Hallban (1977), a Zeligben (1983) és a Kairó bíbor rózsájában (The Purple Rose of Cairo, 1985) is láthattunk példát, ám e megfontolás ezúttal szervesen kapcsolódik a szerzői önreflexióhoz. Block ugyanis több ízben kapcsolatba kerül a saját teremtményeivel, akik a tudalatti mélyéről gőzölögnek fel, s fontos életigazságokat, tömör bölcsességeket mondanak ki a saját sorsának kusza dzsungelében eligazodni képtelen alkotójuk helyett. A szüzsében ez a kiterjedt szerzői magánuniverzum szinte rátelepszik a valóságra, megfojtva, gátak közé szorítva, látványosan elszürkítve azt. Ezáltal – és az alkotói hullámvölgy, a művészi terméketlenség témájának artikulálásával – Allen nem pusztán a Csillagporos emlékek (Stardust Memories, 1980), de Fellini Nyolc és féljének (1963) szellemét is megidézi, míg az alaptörténet (a köztiszteletben álló, de belső démonaival viaskodó férfi autóútja, mely otthonától az őt ünneplő egyetemi közösségig vezet), és bizonyos epizódok (a boldogtalan sorsú feleség „megkukkolása”, a rég nem látott rokonok felkeresése) Bergman 1957-es magnum opusára, A nap végére építkeznek. (Az már csak érdekes – de talán korántsem véletlen – egybeesés, hogy mind Fellini, mind pedig Bergman remekműve a mentális utazás modern – Allen által is módfelett kedvelt –„filmműfajának” eklatáns példája.)
Ahogy korábban már utaltunk rá, a mű bemutatóját követően az ítészek szinte egyöntetűen állították, hogy Harry Block a zavaros magánéletéről is ismert Allen önportréja. Nos, e frivol feltételezés már csak azért sem állja meg teljesen a helyét, mert a főhős karakterét Allen eredetileg olyan nagymúltú színészikonokra szerette volna bízni, mint Robert De Niro, Dustin Hoffman, Dennis Hopper vagy Elliott Gould. Amikor a szerepre utolsóként felmerülő Albert Brooks azzal utasította vissza a rendezőt, hogy a karaktert valójában neki kéne eljátszania, Allen kénytelen-kelletlen kötélnek állt, az egyszerre megvetendő és szánandó Harry azonban igencsak egyedi színfolt a direktor görcsember-figuráinak panteonjában. Túlságosan vulgáris – a filmben csak úgy sorjáznak az obszcén, mégis hasraesős poénok –, excentrikus és elkeseredett, ráadásul olyannyira bizarr helyzetekbe lavírozza magát („szendergő” hulla a kocsi hátsó ülésén, képzeletbeli látogatás a kénköves Pokolban), melyek még a „hétköznapi” Allen-karakterek mércéjével mérve is túlzónak tűnnek.
A főbb résztémák: a zsákutcába jutó párkapcsolatok, a különböző szenvedélybetegségek, lelki nyavalyák, abszurd szexuális szokások, s – a főhős zsidóságát is sajátos fénytörésbe helyező – identitásválság csupa színvonalas poénnak ágyaznak meg, Allen pedig mindannyiszor lecsapja a magas labdákat. Az Agyament Harry látszólagos derűje, szivárványos könnyedsége úgy rejti magában az elkerülhetetlen tragikumot, akár feneketlen kút a csillogó aranyrudakat. Harry a történet végére mindent elveszít: kisfiát elszakítják tőle, a kitüntetési ceremóniát elnapolják, és a börtöntől is csupán szerelmi riválisa menti meg, aki ráadásul még élete nőjét is elhappolja előle. Ekkor jön az igazi nézői jutalom, az Allen által hosszan érlelt, fájdalmasan gyönyörű katarzis: Blockot a saját álmában köszönti fel az alma matere, méghozzá az általa teremtett – imádnivalóan szímpompás – karakterek gyűrűjében. A megtört férfi a képzelete segítségével korrigálja a valóságot, lezárva a múlttal folytatott perlekedését, s visszatalálva művészete forrásvidékéhez. „Életünk szerves része, hogy miként fuseráljuk el” – hangzik Block készülő új regényének mottója, mely az öntükrözés még magasabb fokát, a teljes kitárulkozást, a valóság és a fikció közé ékelt falak elbontását ígéri.
Az Agyament Harry zilált formanyelvével üt el leginkább az oeuvre legtöbb darabjától. Nem elég, hogy a cselekmény erőteljesen töredezett, sőt szinte már mozaikszerű, Allen és vágója, Susan E. Morse rendre ugróvágásokkal törik meg a folyamatosságot, s keltenek zavart a térérzetben és az akciók követésében. Az ugróvágás ebben az esetben nem a lázadás formai gesztusa, s nem is valamiféle vizuális kakofónia megteremtését célozza, hanem a főhős nézőpontjával, pszichéjével való minél teljesebb azonosulást szolgálja. (Igaz, a szemfüles befogadó találkozhat néhány olyan esettel is, amikor az ugróvágás semmilyen funkcióval nem bír, vagyis még a szubjektivitás emélyítéséhez sem járul hozzá.)
Az Agyament Harry bámulatosan rétegzett mozi: egyszerre ajánlható az Allentől megszokott fanyar, térdcsapkodós humor kedvelőinek, az intellektuális válságtörténetek és a párkapcsolati tragikomédiák szerelmeseinek, valamint a tőrőlmetszett Bergman- és Fellini-hívőknek is. A produkció értékét emeli továbbá, hogy az epizódszerepekben olyan filmcsillagok brillíroznak, mint Robin Williams, Demi Moore, Stanley Tucci vagy Billy Crystal. A történet legszerethetőbb, egyszersmind legemberibb hőse mégis Cookie, a juniói termetű fekete örömlány, akit Allen – hálátlan módon – elveszejt a cselekmény forgatagában. Hát szabad így bánni egy igazi múzsával?
