Nem emlékszem, mikor láttam először, ahogy arra sem, azóta hányszor. Azt sem tudom, a barátaim mikor, de kapásból senki nem jut eszembe, aki ne ismerné. Alvy vagy Annie mondatai, kettősük egy-egy jelenete, az egész film számunkra hivatkozási alap lett. Mégsem humoros aforizmagyűjtemény csupán: szerelmi történetbe oltott lélektani anamnézis, melyet a személyesség aurája, pontosabban a szerzői személyiséggel való játék tesz különlegessé.
A film nyitójelenete akár egy operanyitány: megismerjük a témát, ráhangolódunk az előadásra, mielőtt még felgördülne a függöny. A képen szűkszekondban, semleges háttér előtt Woody Allent látjuk, akit színészként, rendezőként más filmekből is ismerünk – ismerhettek a nézők már 1977-ben is. Elmondja, bele a kamerába, hogy 40 múlt, s hogy kissé kopaszodik. Előad egy viccet, amely híven tükrözi életszemléletét – az élet tele van szenvedéssel, ráadásul még rövid is –, illetve a nőkkel összefüggésben felidézi Groucho Marx egy mondását: „Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak.” Idáig szerző és szerepe egységet alkot, ketté nem választható. Majd hősünk elindítja a történetet: elpanaszolja, hogy ő és a barátnője, Annie szakítottak. Pedig nagy szerelem volt, teszi hozzá, akkor mégis hol romolhatott el? Ezen a ponton felgördül a képzeletbeli függöny: a film flashbackek során feleleveníti az elsöprő fellángolás történetét, valamint a hős, Alvy Singer életének meghatározó emlékeit: gyermekkori, kapcsolati traumáit.
Minden jelenet egy-egy párbeszéd. A kamera (Gordon Willis irányítása alatt) nyugodtan figyel, gyakran egyetlen beállításban tartva a beszélőket, akik közül az egyik mindig Alvy. Alvy-Woody omniprezens, jelen van gyerekként, felnőttként, rajzolt figuraként, hol képben, hol csak hangban, de olykor megkettőzve: gyerekként és felnőttként, testi valójában és elkalandozó gondolataiban is (halljuk, amit mond, miközben feliratozva látjuk gondolatait). Nem egyszer váratlanul, képben vált szerepet: kiszól a nézőkhöz, megszólít látszólag gyanútlan járókelőket, az egyik emlékezetes jelenetben pedig – egy mozi előterében – magát Marshall McLuhant rántja elő egy paraván mögül, hogy leforrázzon egy, a tudósra hivatkozó okostojást.
Nem más történik, mint hogy Allen, a rendező eljátszatja Allennel, a színésszel Alvy Singer szerepét, amelybe Allen, a forgatókönyvíró rengeteg önéletrajzi elemet, személyes vonást beépített, megalkotva ezzel azt a figurát, akit a közönség nagyjából ekkortól kezdődően automatikusan azonosít Woody Allennel, mint alkotó- és magánemberrel. A szorongó, nyeszlett, paranoid, hipochonder hősszerelmest, a neurotikus városlakót, mindannyiunk közös ismerősét, akit immár Allen puszta látványa is bármikor előhív emlékeinkből. Egy végletekig eltúlzott karaktert, akit – mivel Allen újra meg újra készséggel ölti magára szerepét – mégis hitelesnek fogadunk el. Filmjeit ennek köszönhetően a személyesség kivételes aurája veszi körül. Ezekben a művészileg megalkotott én-történetekben, melyeknek sorát lényegében az Annie Hall nyitja meg, szemtanúi leszünk, ahogy egy férfi – felrúgva a neméhez kötődő majd' összes sztereotípiát – pőrére vetkezteti a lelkét, feltárva előttünk gyengeségeit. Hogy bármelyik nő előtt képes hülyét csinálni magából. Hogy feszült és kevésbé feszült helyzetekben is – például ha a partnere kereken két percet késik – könnyen hisztérikussá válik. Vagy hogy nem egyszer – akár egy méretes pók láttán is – pánikba esik.
Valószínűleg nem kell neurotikusnak lennünk ahhoz, hogy együtt tudjunk létezni, lélegezni ezzel a karakterrel, akit az Annie Hall esetében Alvynak hívnak. Nem az azonosulás a tét, nem drámát látunk, hanem komédiát – szerelmi bonyodalommal és a műfajra jellemző szabadossággal. E tekintetben Woodyé az eredeti Szex és New York, Carrie Bradshaw pedig az ő kései, jó 20 évvel későbbi megfelelője-követője: az eredeti egyéniség, aki nehezen fér meg a társadalom szabta keretek között, s aki örökké szerelmes, egyrészt a városba, másrészt annak ellenkező nemű lakóiba, ám – kapcsolati kudarcainak, frusztráltságának következtében – minduntalan diszharmonikus kapcsolatokba sodródik. Habár ettől szenved, ezt sorsaként elfogadja, s mindannyiunk okulására örökös és nyilvános önanalízisbe kezd, mondván: amiről nem lehet beszélni, arról beszélni kell, sőt éppen hogy arról kell beszélni. Ez a beszéd itt is, ott is konkrétan értendő, mint duma, sóder, hadova – avagy filozófia. A gegíró-komikus Alvy a színpadon kívül is ontja a szavakat, olykor egyfajta intellektuális Pepin bácsiként ostorozva környezetét.
Az akadémia tagjai az 50. Oscar-gálán 4 díjat ítéltek oda az Annie Hallnak: a legjobb filmért, a legjobb rendezésért, a legjobb női főszerepért és a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát. Az eltelt bő három évtized igazolta döntésüket. A film nem volt érdemtelen az elismerésre, még ha Star Wars-rajongók ebben kételkednek is (a Csillagok háborúja ugyan 6 Oscar-díjjal zárta a gálát, ám a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriájában is alulmaradt Allen földhözragadt történetével szemben). Az Annie Hall részben a díjaknak köszönhetően Woody Allen máig legnépszerűbb rendezésének számít, melyet többnyire azok is értékelnek, akik szerint a rendező csillaga jó pár éve leáldozott, vagy – a filmből vett képpel élve – akik a táguló univerzumban időközben fényévekre kerültek a Woody-galaxistól.