Egy klasszikus lengyel melodrámát gondol újra Michał Gazda filmje, az identitásról és az emlékezetről – csak (minden erénye ellenére) épp a lényeget felejti ki belőle.
Gyermekkorom egyik emlékezetes filmélménye egy lengyel alkotás volt, amelyet alighanem a ma Lugosi Béláról elnevezett filmszínházban láttam Lugoson, valamikor a nyolcvanas években: a leginkább Henryk Sienkiewicz-regényekből adaptált történelmi tablófilmjeiről – Özönvíz, A kislovag – ismert Jerzy Hoffman (az előbbieket persze akkor nem tudtam) Znachor című filmje, amelyet románul Vraciul címmel mutattak be, magyarul pedig Prof. Kuruzsló címen futott. Kevés olyan filmemlék maradt meg akkori életkorszakomból, amelynek képi világa és atmoszférája ennyire belém égett volna. A szerelmi bánattól szenvedő, egy rablótámadás következtében eszméletét és emlékezetét vesztő, a lengyel vidéken népi gyógyítóként bolyongó, kirekesztett és üldözött, majd egy fatális találkozás – saját felnőtt lányával – nyomán emlékeit és reputációját visszanyerő sztársebészprofesszor története megrendített, és úgy rémlik, féltem is tőle. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a jelzett előzmények nélkül aligha valószínű, hogy kiszúrtam volna a Netflix kínálatában Michał Gazda azonos című filmjét, amelynek magyar fordítása – angol címére, a Forgotten Love-re is rátéve egy lapáttal – ezúttal A szeretet gyógyító ereje (és ilyenkor, kuruzslásról lévén szó, szeretnék némi rontást bocsátani a magyar filmforgalmazók címadási szakembereire), amely ugyanannak a történetnek az újrafeldolgozása – azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert a 2023-as film nem remake-je az 1982-es műnek, hanem egy lengyel nyelvterületen igen népszerű könyv, Tadeusz Dołęga-Mostowicz azonos című, 1937-ben megjelent regényének újabb adaptációja (és amelynek első filmvászonra vitt változata már a mű publikálásának évében megszületett).
Azóta újranéztem Hoffman filmjét – és bár a Prof. Kuruzsló kétségkívül kliséket felvonultató, népszerűnek „készült” melodráma (csak egyetlen közhelyet említsünk: a társadalmi korlátokat nem ismerő szerelemét), mégsem tudok egyetérteni a Filmvilág korabeli lesújtó recenziójával („Ez a film nem méltó figyelmünkre. Értéktelen giccs”, írta róla nemes egyszerűséggel Greskovits Béla): erős szövésű, baljós-babonás atmoszférája (amelyhez Piotr Marczewski különös, bölcsődalt idéző zenéje is hozzájárul), Jerzy Bińczycki játéka, hipnotikus képei, lassú, de feszes tempója kiemelik a műfaj átlagterméséből.
Michał Gazda adaptációja láthatóan szeretne jól megkülönböztethetővé válni filmes előzményétől, miközben meg is idézi azt: a Hoffman-féle filmben az eltört lábú parasztfiút játszó Artur Barcis itt idős komornyikként bukkan fel, mintegy hidat teremtve a két alkotás között. Az új változat tágasabbra veszi a történet kereteit, ez bizonyos értelemben szó szerint értendő: a rendező gazdagon, élénk színekkel festi meg a lengyel vidéket, mellékkarakterek színpompás sokaságát vonultatva fel mintegy tablószerűen, ehhez jó hátteret nyújt a kocsma, ahová az emlékezetét vesztő professzor lányát, Mariszját helyezi (a korábbi változatban trafikoslány volt); ráadásul egy öreg zsidó kocsmája – és bár Gazda idilli módon ábrázolja az emberi viszonyokat (a zsidó család és a lengyel parasztok között), eszünkbe juthat, hogy a történet ideje szerint alig néhány évnyire vagyunk a holokauszttól. A mélyben persze ott szunnyadnak a társadalmi rétegek közti feszültségek, a karót nyelt grófi család és a lenézett parasztok közti egyenlőtlenségek nyilvánvalóak, de a franciás műveltségű és csapodár ifjú Czynski gróf és cimborája abban a söntésben pihenik ki az aranyélet fáradalmait, ahol az elárvult lány pincérkedik. A társadalomábrázolás nem lép túl a „szegény gazdagok, gazdag szegények” jól ismert kliséjén, a tiszta szerelem nem ismer társadalmi korlátokat, és a végén, miután mindenki megigazul, mégiscsak a fiatal nemesúré lesz a nő, bár ezúttal legalább nem borítja el rózsákkal. Az ábrázolt viszonyokat azonban Netflix-kompatibilisre fazonírozták, így a kettejük közti évődő, szemérmes viszony egyik pillanatról a másikra csap át túlfűtött – és még csak nem is titkolt – szexualitásba, mintha nem is egy mélyen vallásos lengyel vidéki közegben lennénk. Ugyancsak ezt a tendenciát tükrözi, hogy az eredetileg jóindulatú tanítvány-utód Dobraniecki professzor figuráját, a drámai ellenpontozás kedvéért, sikerült főgonosszá sötétíteni.
Általában véve elmondható, hogy nemcsak az erkölcsöket, hanem a történetmesélés mikéntjét is – hogy fogalmazhatnánk ezt másként – a huszonegyedik századi populáris kultúrán szocializálódott nézői igényekhez igazították: mindent meg kell magyarázni, fogyaszthatóvá kell tenni és meg kell mutatni. (Az olyan dramaturgiai következetlenségektől, mint hogy Mariszja hamarabb épül fel a hályogkovács módjára elvégzett agyműtétjéből, mint pajtása a korábbi lábszárcsont-összeforrasztásból, most tekintsünk el.) Önmagában persze ez nem lenne gond, ha nem épp a történet alapját képező egzisztenciális drámát sekélyesítené el. A családi boldogságát, majd emlékezetét elvesztő Rafal Wilczur professzor (Leszek Lichota alakításában) azért bolyong kétségbeesett száműzöttként, Antoni Kosiba álnéven, mert keres valamit, de ő maga sem tudja, hogy mit; tudja, hogy képes gyógyítani, de nem tudja, honnan ez a tudás; ha mindezt kérdezik tőle, azzal válaszol, hogy „nem tudom, nem emlékszem” – olyasmi állapot ez, mint Szép Ernő Október című versében: „emlékszem, emlékszem, nem tudom, mire”. Antoni Kosiba nem emlékszik Rafal Wilczurra, saját múltjából rekesztődik ki, ebben áll tragédiája, és ez végtelen magányra, társtalanságra, magába fordulásra, saját ismeretlen démonaival (no meg a hatóságok és a hivatalos orvostudomány értetlenségével és irigységével) való folytonos küzdelemre kárhoztatja – bár énjének szolidáris és jóindulatú részét nem felejti el, ezért nem fogad el pénzt sosem a gyógyításért.
A Netflix-univerzumban azonban ő sem maradhat boldogtalan, ezért – az eredeti történettel szemben – összeboronálják egy cserfes özvegy parasztasszonnyal, hogy aztán a boldogságkeresés apja és lánya kettős esküvőjének giccsorgiájában kulminálódjék. Mennyire más ez, mint a temetőlátogatás komor hangulata az 1982-es Znachor fináléjában! Az identitás rétegzettsége, az emlékezés és felejtés működése, bizonyos sebek begyógyíthatatlansága – ezek a problémák kavarognak az orvosprofesszorból lett népi gyógyító melodrámai történetének mélyén. Michał Gazda adaptációja, a kiváló színészi alakítások, a szép operatőri munka és a gördülékeny cselekménybonyolítás ellenére erről feledkezett meg, és ezt áldozza fel a kötelező happy end oltárán. Sikerre van ítélve.
