Justine Triet harmadik nagyjátékfilmje, a Cannes-ban bemutatott Sybil szépen folytatja a Franciaországban népszerű, látens szexuális feszültséget piszkáló melodrámák sorát.

A műfaj ismertetőjegyei – legyen szó középkorú nők identitáskríziséről, vagy a kamera előtt sorakozó színészbrigád vetkőztetéséről – az unalom... pardon, az ennui határáig vannak variálva. Eredeti nyelven a cím legalább titkot sejtet: egy női név, amit a balsors hírnökeitől, a görög szibülláktól kölcsönöztek. Magyar fordításban persze azonnal tisztázott, hogy mire is vásárolsz jegyet – íme, a Szex és pszichanalízis.

A történet egy pszichológusnő sorsának meghatározó fordulatát követi nyomon. Sybil (Virginie Efira) lemond tanácsadói kötelességeiről és regényíróként próbál karriert építeni. Döntése váratlanul éri pácienseit, akiknek érzelmi összeomlása hatásosan alapozza meg a film kezdeti hangulatát. Főhősnőnk írónőként folytatja életét, viszont a biztonságos családi környezet túlságosan ingerszegény ahhoz, hogy alkotásra serkentse. Egyetlen páciense, az idegösszeomás szélén vergődő színésznő, Margot Vasilis (Adele Exarchopoulos) képes őt inspirálni, így az ő magánélete lesz a terapeuta új regényének elsődleges ihletforrása. Nem meglepő, hogy pszichológus-írónőnk is terápiára jár, hiszen volt alkoholista, zabigyereke van, és múltbeli szeretőjének emléke sanyargatja. Tanácsadója vészjóslóan figyelmezteti: páciense életének megírásával nem csak etikai határokat lép át, hanem saját és környezetének pszichéjére is kártékony hatással lesz. Kíváncsisága izgató mániává alakul, így egyre veszélyesebb lépéseket tesz a szenvedéllyel vágyott siker felé.

Kimért tempóban olvadnak össze a két nőt elhatároló valóságok. A pszichológusnő belopja magát a színésznő életébe, Margot pedig folyamatosan a segítségéért esedezik. Viszonyuk alapja a kölcsönös függőség és az egymásrautaltság dermesztő jelenléte lesz. Ez a kettős dinamika a film legizgalmasabb dramaturgiai ötlete, jól működő mechanizmusa pedig tovább bomlik olyan mellékszereplők hálózatában, mint a főhősnő volt szeretője, vagy a színésznőt instruáló rendezőnő. Mindegyik felvázolt személy valamilyen krízisben van, ilyenkor viszont a társa függvényében határozza meg magát. Az ebből származtatott konfliktusok egy realista hangvételű, intrikákkal teleszőtt melodrámát bontanak ki. Arthur Harari és a rendező forgatókönyve komoly hangsúlyt fektet a romlott kapcsolatok ábrázolására, viszont az ebből kibomló múlandóság érzetét az örökösen kéjelgő test sóvárgásával ellenpontozza. Mindenki érzelmi csődje a szexus túlfűtöttsége (vagy ennek hiánya) köré szerveződik, így számos helyzetet a kielégülés, vagy ennek elfojtása old meg.

Justine Triet jelenetei szabályszerűen illusztrálják a forgatókönyvet. Rendezői erényét a pontos színészvezetés és a feszült dialógusokra való építkezés tükrözi, viszont az ilyen módon elénk tárt helyzetek gyakran az együgyűség szintjén maradnak. Számtalan szituáció kerül két szereplő párbeszédével kifejtésre, leginkább ezekből építkezik a film struktúrája. Másfél óra alatt nincs fordulat, amelyet nem dialógusokkal magyarázna el a rendező, emiatt pedig egy olyan vontatottságot teremt meg, amit az egzotikus helyszíneken lábadozó szexi nők képtelenek kompenzálni. Egyenletes ritmusából néhány gyors vágás próbálja kibillenteni a filmet, így időben néha előre, vagy éppenséggel hátra ugrunk. Az erotikával túlfűtött emlékek gyors képsorokként vannak a konfliktusok köré ollózva, ezek ütköztetése általában öncélúnak hat. Ez a szerkesztési módszer észrevehetően a film agyonbeszéltségén próbál menteni, és kizárólag egy megnyerőbb élmény létrehozásának érdekében operál.

Vitathatatlan, hogy Triet francia melodrámája a midlife crisis elcsépelt kedélyállapotát borzolgatja, és módszerével egy eladható és unalmasan szexi alkotás mellett foglal állást. Alapjait tekintve ugyanakkor egy jó felütéssel indító történetről lenne itt szó, amelynek egysíkú fejtegetése kívánnivalót hagy maga után. Drámai helyzetei a szó szoros értelmében elbeszéltek maradnak és a testek profán mutogatása kerül az ábrázolás színhelyére.