Egy újabb csokor versenyfilm a 2020-as TIFF-ről, hátha ezzel segítünk dönteni, hogy melyiket vállald be a sokszor párhuzamosan vetített alkotásokból.
Svetla Tsotsorkova: Sestra / Sister, 2019, bolgár, 97 perc
Családi kapcsolatokat boncolgat Svetla Tsotsorkova második nagyjátékfilmje is. A vetítés előtt a bolgár rendező videóüzenetben mondta el, hogy 2015-ös, szintén a versenyszekcióban szereplő Thirst című filmjét sem tudta elkísérni a TIFF-re és sajnos idén sem jutott el Kolozsvárra a járvány miatt. Bevezetőjéből az is kiderült, hogy a filmkészítőként főhőséhez hasonlóan ő is történeteket talál ki, a meseszövést a hazudozással állította párhuzamba.
A Sister főhőse, a törékeny, átható tekintetű Rayna, először csak egyhangú kisvárosi mindennapjait akarja konfabulálásával kiszínezni, később azonban saját hazugságainak hálójába bonyolódik. Mindezt persze pókerarccal, szemrebbenés nélkül teszi, miközben saját készítésű, kissé groteszk szobrocskáit próbálja eladni. Mindaddig, amíg néhány leváért csikar ki szánalmat elképedt vásárlóiból, még megmosolyogjuk a családjáról szóló lehetetlen sztorikat, viszont amikor a nővére szeretője is belekeveredik a kitalált történetekbe, nagyobb tétje lesz az egésznek. A történet akkor kezd felpörögni, amikor Rayna megpróbál ebből a hazugsághálóból kivergődni. A poros utakon, fenyegetően üres kórházi folyosókon és csipkével elfüggönyözött recepciós ablakok előtt igazukat kereső szereplőkön jókat tudunk nevetni. Ha nem is nagyon harsányan, de mindenképp együttérzően. Látleletet kapunk közben a túlságosan ismerős korrupt mindennapokról, hatalmukkal visszaélő vezetőkről, miközben a szépen fényképezett történetből az is kiderül, hogy Rayna fantáziálásai szinte ártalmatlanok környezete hazugságai mellett. (zá)
Még vetítik: augusztus 5., szerda, 23:45, USAMV (az Állatorvosi Egyetem kertje)
Nyigina Szajfullajeva: Vernost / Fidelity, 2019, orosz, 82 perc
Nem csodálkoznék, ha Evgenyija Gromova neve pár év múlva hollywodi vagy nagyköltségvetésű európai filmek főcíméről köszönne vissza. A színésznőben minden megvan, ami a sztársághoz kell: természetes szépség, értelemtől sugárzó tekintet, érzékenység, de a meghökkentően naturalista szexjelenetekben is maximálisat tud, khm, nyújtani. Ez legalább annyira az ő filmje is, mint a rendező(nő)é – minden kockában őt látjuk, ő a film tökéletes középpontja. Épp ezért felkavaró, amikor tettei nem bizonyulnak ésszerűnek. De hát a féltékenység és az ésszerűség nem egészen édestestvérek, mint ahogyan az érzékiség is csak az utca túloldaláról integet át a logikának – már ha észreveszi. Ez pedig a féltékenység, az érzékiség – és ezzel együtt egyfajta női emancipáció filmje. Ami egy nyugat-európai filmben lehet, hogy annyira nem nagy kunszt, de egy orosz állami pénzből finanszírozott mozi esetében igenis az: kapott is a rendező hideget-meleget az otthoni ortodox közvéleménytől, illetve a cenzori ollót előszeretettel csattogtató hatóságoktól, még akkor is, ha végül az említett bevállalós szexjelenet(ek)et teljes egészükben láthatjuk.
A szülészorvos Léna (Gromova) gyanakszik férjére, a színész Szergejre, hogy az megcsalja egyik kollegájával. A gyanút csak tetézi, hogy nemi életük romokban hever. A fiatalasszony a konfrontáció helyett más férfiak ágyékában keres vigaszt, s mint egy Aiszóposz-mesében, a tettet a kötelező erkölcsi tanulság követi… csak lehet, hogy az a tanulság kicsit más, mint amire számítottunk. Szajfullajeva megkésett felnövésfilmje erős színészi alakításokkal, naturalista képi világgal támadja a zsűrit és a nézőt, de az egyszerű forgatókönyv alapvetően mégiscsak esetleges, tanulmányszerű marad. Ha sokra nem is fogunk emlékezni holnap a filmből, a házastársak elkeseredett, héjanász-szerű szexjelenetére mindenképp. (jbn)
Még vetítik: augusztus 7., péntek, 23:45, Báthory
Amir Homayoun Ghanizadeh: Maskhare Baz / A Hairy Tale, 2020, iráni, 101 perc
Zsíros bajszok, borostás tokák, borzas üstökök egymásutániságában telnek a napok a kis, kockás padlós, leginkább a huszadik század elejét idéző borbélyüzletben. A három borbély a rutin és a beidegződések rabja, gesztusaik és párbeszédeik napról napra pontosan megismétlődnek: a reszkető kezű, öreg tulajdonos, Kazem folyton a Casablancából idéz, miközben borotvagépe beleszalad a kliensek féltett bajuszkölteményeibe, Danesh a lelket is kimossa a keze közé kerülő férfiak fejéből, szabad perceiben pedig arról álmodozik, hogy ő filmszínész, aki csak ideiglenesen dolgozik borbélyként már évek óta, Shapournak pedig a tonhalkonzerv-fogyasztás a szenvedélye. A rutint az töri meg, amikor a tulajdonos ismerőse közli, hogy női hajat vásárolna, hogy abból készítsen parókát egy híres filmrendező filmjéhez. Danesh már látja is a szeme előtt a rá váró fényes színészi karriert, csakhogy a városban hirtelen elszaporodnak a leborotvált fejű női hullák, ami a borbélyüzletre irányítja a nyomozók figyelmét.
Színház és film fonódik össze a fekete humorral fűszerezett ál-krimiben – rendezője, Amir Homayoun Ghanizadeh és a Danesht alakító Saber Abar is az iráni színházi élet fontos szereplői – egymást érik az utalások az abszurd drámairodalom és a filmtörténet klasszikusaira, de a színészi játék is „színpadiasan” eltúlzott, szándékosan modoros. A játéktér kizárólag a borbélyüzlet (bajszával fizet, aki Kazem előtt véletlenül szépségszalonnak nevezné), amelyből csak két kiút van: a szekrény, ahol Danesh látványos speciális effektusokkal megelevenedő filmes fantáziáit szövögeti, és a fenyegető mélységű kanális, amely ki tudja, mit nyelhet még el a naponta levágott szőrtömegen kívül. A háborús állapotok és általános katasztrófa felé gravitáló férfias miliőben, amelyben nő csak levágott hajkorona vagy fantázia formájában jelenik meg, nem nehéz meglátni a társadalmi szatírát. (zse)
Még vetítik: augusztus 4., kedd (ma), 21:30, USAMV (az Állatorvosi Egyetem kertje)
Zacharias Mavroeidis: Apóstratos / Defunct, 2019, görög, 100 perc
Mindig kihívás elveszett és teszetosza főhősről filmet készíteni, mert gyakran ez a halogató üzemmód („procrastinating”) lesz a történetmesélés szervezőelve és az alkotás legszembetűnőbb jellemvonása is: ez a film is csak úgy van, vanogat előttünk. Zacharias Mavroeidis görög rendező második nagyjátékfilmje, a Defunct is többnyire ezt teszi, szerencsére nem mindig: néha megszállja valami titokzatos motiváció, és akárcsak a főhős, a film is megmozdul. Aris (Michalis Sarantis) egy korai harmincas éveiben járó sikertelen üzletember, aki kényszerből hazaköltözik a háborús veterán nagyapjától örökölt lakásba, miközben bukott üzletét igyekszik kínkeservesen feléleszteni: Olaszországból importált kávégépeket próbál forgalmazni. Összebarátkozik a nagyapa egykori bajtársával, családi titkok derülnek ki, néha magára ölti a nagypapa egykori katonaruháját, elindul a múlt függvényében történő, kissé zavaros identitáskeresés, miközben hősünk kiemelten sokat dohányzik.
Történik ez-az, érezhető valami könnyed, generációs életérzés megragadására tett kísérlet, ami időnként működik, de időnként egész egyszerűen érdektelen. Tárgyalásra kerül szinte minden témakör, ami egy harmincas fiatal életében releváns lehet: politika (vajon jobbos vagy balos volt-e a nagytata), anyagi gondok, egy vékonyka romantikus szál, barátok, céltalanság és célkeresés, de egyik probléma sem lesz hatékonyan és következetesen végigjárva és a film egészére jellemző lesz ez a kedves óvatosság: nem igazán drámai, nem igazán vicces, se nem túl komoly, de nem is súlyos. Ami miatt néha mégis megmozdul a film, az az érezhető személyes érintettség, a történet mögött húzódó valós élettapasztalat, az őszinteség, az egyébként szimpatikus főhős, de sajnos ezt a gazdag muníciót nem sikerül átfordítani egy markáns és megkapó filmélménnyé. (szszb)
Még vetítik: augusztus 5., szerda, 21:30, Báthory
