Monia Chokri neve ismerősen csenghet a hazai moziközönségnek: a tavalyi kolozsvári TIFF-en a versenyfilmek között szerepelt Babysitter című filmje. Legfrissebb alkotása, A szerelem természete a Québecben élő és alkotó rendező harmadik nagyjátékfilmje, amely a korábbi műveihez hasonlóan szintén a romantikus komédia műfaja felől próbálja megfejteni az egymással folyton összegabalyodó férfi és női lelkeket.
Versenyfilmek a 21. TIFF-en 1. – The Last Execution; Babysitter; The Execution; Beautiful Beings; Pamfir
Íme, a 2022-es Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) versenyfilmjei közül az első adag.
Sophia (Magalie Lépine Blondeau) és Xavier (Francis-William Rhéaume) tíz éve házasok, de a kettejük közti kémia már csak a baráti összejövetelek kirakatbeszélgetésein működik, az éjszakákat külön, egymástól jókora távolságra levő szobáikban töltik. Nem veszekszenek, nem gyűlölik egymást, a feleség szerint egyszerűen csak barátokká fejlődtek vissza. A filozófiatanárként praktizáló Sophia nehezen törődik bele, hogy ebben a zátonyra futott kapcsolatban éljen élete végéig és amikor kiderül, hogy a vidéki házuk felújítását elvállaló ezermester Sylvain (Pierre-Yves Cardinal) éppen a környék legsármosabb férfiegyede, a nő úgy érzi, hogy végre rámosolygott a szerencse.
Rozsdabarnába boruló táj, magányosan álló, kis erdei faház, a mindent beborító napfény csalfa melege és a lágy őszi szellő. Ezek a képsorok a melodráma olyan korai darabjait idézik meg, mint mondjuk Douglas Sirk múlt század közepén készült amerikai mozijai, különös tekintettel az Amit megenged az ég (1955) vagy a Szélbe írva (1965) című filmekre. Monia Chokri festői képei azonban csalókák, és ahelyett, hogy a műfaji elvárások kibontásában segítenének, azokat inkább pimaszul kifigurázzák. A film képi fogalmazásmódja is ezt a kifordítottságot támasztja alá, a gyors és hirtelen nagyítások, valamint a játékos, szinte folyamatosan mozgásban levő kamera már a modern film sajátja.
A szerelem természete ugyanakkor olyan egyéb aspektusaiban is párhuzamba állítható Douglas Sirk filmjeivel, mint mondjuk a különböző társadalmi rétegek képviselői közti szerelem: a film egyik fő feszültségforrása éppen az egyetemi tanár Sophia és a kenyerét kétkezi munkával kereső Sylvain, illetve baráti társaságaik között bontakozik ki. És bár e két nagyon különböző ember között kezdetben lángolni látszanak az érzelmek, a „szerelem mindent legyőz” klisére Monia Chokri már nem adja áldását és hőseit inkább a magány irányába tereli vissza.
A Sophia kegyeiért küzdő két férfi, Xavier és Sylvain nem is különbözhetnének jobban egymástól: a nagyvárosban élő baloldali értelmiségi, akinek kedvenc időtöltése egy pohár bor mellett világmegváltó beszélgetéseket folytatni barátaival, illetve a vidéken élő, jobboldali beállítottságú, ügyeskezű vállalkozó, aki a halászatban és a vadászatban leli igazán örömét. Mint ha csak a másik nagy amerikai műfaj, a western két nagy archetípusa, Kelet kifinomult polgára és Nyugat kiforratlan hőse állnának egymással szemben. Csakhogy esetünkben elsősorban mégsem a nyers erő és az intellektus néznek farkasszemet, a hangsúly ugyanis a nő és a férfi örökös ,,táncára'' helyeződik, akik hol közelednek, hol távolodnak a másiktól, de ahogy a zene alábbhagy, úgy a párok is szétrebbennek. Így aztán Sophia egyik partnerével sem tud megállapodni, mintha a film rendezője azt állítaná, hogy a szerelem legfeljebb rövid ideig tartható fenn, utána pedig semmi jóra nem számíthatunk.
A film egyik legizgalmasabb pontja a filozófia cselekménybe való finom beszívárgása. Sophia egyetemi előadásain a szerelem több megközelítéséről is beszél, amelyek mindig az éppen aktuális állapotára rímelnek. Platón például a be nem teljesült, illetve tiltott szerelemről beszél, mely állítása szerint a szerelem egyetlen járható útja, hiszen az máskülönben halálra van ítélve, akárcsak Sophia és Xavier házassága. A már jóval racionálisabb Schopenhauer a vágyról és a vágy tárgyáról értekezik, és a szerelmet az ösztönöknek való engedelmesmedésként írja le, ami Sophia és Sylvain tüzes kalandjaira utal. Az órákon egyéb filozófusok nevei is elhangzanak, majd ezt a szerelem problémáját vizsgáló, vissza-visszatérő gondolattörténeti fejtegetést a rendező azzal az idézettel zárja, hogy a szerelem irracionális – ez pedig már a szüzsé lezárására utal.
A filmben bemutatott értelmiséggel a rendező ugyanakkor korántsem finomkodik, és csupán a már unalomig ismételt mantrák kínos szócsöveként használja őket, akik nem mellesleg a nyugati kultúra olyan problematikus kreálmányainak elsőszámú haszonélvezői is, mint pl. a valóság virtuális térbe való teljes áthelyezése (egy lánykérés végigvideózása) vagy a nyitott párkapcsolatokban való boldogulás. Ezen betétek a film erényeivé válnak, a színészek pedig szemmel láthatóan lubickolnak a klisékből építkező szerepekben.
Monia Chokri filmje több helyen is kifejezetten okosan használja a humort és még a parodisztikus vagy éppen groteszkbe hajló képi kijelentésektől sem zárkózik el, melyeket sokkal érzékenyebben és jobb arányérzékkel használ, mint a Babysitterben. Hiányérzet legfeljebb a film által felkínált megoldás láttán merülhet bennünk fel, de csak akkor, ha nem fogadjuk el a szerelem=irracionalitás képlet hitelességét.
.jpg)
