Gaspar Noé legújabb filmjéről is biztos sokan kijönnek a moziból.
A Visszafordíthatatlan (Irreversible) és a Hirtelen az üresség (Enter the Void) után az argentin származású francia rendezőnek harmadszorra is sikerült sokkolnia a közönséget a cannes-i világpremieren, majd máshol is. Ennek ellenére a Szerelem még mindig sokkal gyengédebb film, mint az előző kettő. Gaspar Noé, amint filmje férfi főszereplőjével ki is mondatja, ezúttal szentimentális szexfilmet akart készíteni, egy olyan párról, akik számára szexuális vágyaik nem jelentenek tabutémát. A (hol máshol mint) Párizsban játszódó Szerelemben a történet nem túl bonyolult, viszont ahogyan ezt a rendezőtől már megszokhattuk, az események nem kronologikus bemutatása teszi összetetté.
A történet valós ideje egy nap, de ezalatt az ópium hatására több évnyi emlék elevenedik meg Murphy (Karl Glusman) és a nézők szeme előtt. Az új évet általában egy új kezdet lehetőségével asszociáljuk, de a főszereplő nevéhez nem véletlenül kapcsolódik egy szállóigévé vált törvény, miszerint „ami elromolhat, az el is romlik”. Az újévi másnaposságot a gyereksírás és a fecsegő feleség után csak az tetőzi, amikor megtudja, hogy egykori szerelme, Electra (Aomi Muyock) már hónapok óta eltűnt. Az egyetlen dolog, ami megmaradt tőle, egy gondosan őrzött ópiumtabletta, ami ezúttal segít főhősünknek előásni a múlt fiókjaiba gondosan elzárt emlékeket, újra átélni az eltemetett érzéseket, és feleleveníteni Electra alakját. Eközben a múlt és a jelen képeiben is folyamatosan felbukkan az új szomszédból harmadik hálótárssá, majd a helyzetével való visszaélés következtében feleséggé avanzsáló Omi (Klara Kristin) is. Bár Murphy és Electra szakításával kezdődik a visszaemlékezés, és a megismerkedésükkel végződik, a két végpont között össze-vissza ugrándozunk a múlt képeiben és jeleneteiben. Ezalatt pedig hosszú beállításokban voyeurködhetünk két (három) szép fiatal legintimebb pillanataiban.
A Szerelem így nem szűkölködik a változatos szexjelenetekben, amelyek hol a Kubrick-féle Tágra zárt szemek (Eyes Wide Shut) felkavaró orgiajelenetére, hol Bertolucci Álmodozókjának (The Dreamers) ménage à trois-felállására, hol az Utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi) nyers erotikájára emlékeztetnek. Amit nehéz eldönteni, hogy ezek a jelenetek kötik össze a többit, vagy a többi jelenet köti össze a szexjeleneteket, avagy mi minek az apropója? És mi az a pont (van-e), amikor zavarba jövünk? Mert ha a meztelenül vonagló testek nem is számítanak újdonságnak a moziképernyőn, az, hogy a 3D-ben is megnézhető film egy adott pontján ondóval fröcskölik szembe a nézőteret, mégsem megszokott látvány (és érzés).
Az tagadhatatlan, hogy színészeknek erős a kisugárzásuk, viszont teljesítményük hullámzó, néha a meztelen jeleneteken kívül is csak a filmképet kitöltő testeket látunk. És ez nemcsak a két amatőr női főszereplőre vonatkozik, hanem a filmes szempontból tapasztaltabb Karl Glusmanra is. Egy rövid cameószerep erejéig – szokásához híven – maga a rendező is feltűnik a filmben, Electra jómódú, idősödő, kéjenc exbarátja szerepében (ő valamiért kimondottan vicces). Ami viszont ezt a hiányosságot némileg kárpótolja (és a lassan hömpölygő jeleneteket is), továbbá nosztalgiával és erős hangulatokkal tölti fel a Szerelmet, az a zene. Erik Satie, Pink Floyd, John Frusciante, Bach – és Gaspar Noé további, öt csillaggal kitüntetett dalai az iTunesról.
A botrányfilmes rendező legújabb filmjében a szerelem és a szexuális kalandozások útvesztőin vezet végig, a másik megismerésének, a határok kitágításának szenvedéllyel, szenvedéssel teli pillanatain. Nem mindennapi látványának és jeleneteinek köszönhetően a Szerelem semmiképp sem átlagos filmélmény és ösztönösen valamennyire mindenképp hatása alá kerülünk, de a főszereplő által megfogalmazott „vér, sperma, könny” filmesszenciának egy kiegyenlítetebb használatával sokkal emlékezetesebb is lehetne.
