Gaspar Noé, a kortárs film egyik legöntörvényűbb és legbestiálisabb rendezője kissé hátrébb lépett.
Gaspar Noé, aki szerint egy jó filmhez „sperma, vér, és könnyek kellenek”, Gaspar Noé, aki szerint a Fekete Párduc egy ugyanolyan szörnyű film, mint a Csillagok háborúja, Gaspar Noé, aki levisz a pokolba az Visszafordíthatatlannal (Irréversible), vagy egy pszichedelikus-transzcendens röpülésre hív az Hirtelen az ürességben (Enter the Void), Gaspar Noé, a kortárs film egyik legöntörvényűbb és legbestiálisabb rendezője kissé hátrébb lépett és (egy személyes egészségügyi probléma miatt is) elkészítette a legvisszafogottabb, legnyugodtabb filmjét, miközben sikerült megmaradnia Gaspar Noénak.
A Vortex egy tűpontos szembenézés az elmúlással, egy két és fél órás, valahol kegyetlen, de mindenképp empatikus és érzékeny memento mori. A történet főszereplői egy idős párizsi házaspár, akik feltehetően boldog, szeretetteljes éveket tudnak maguk mögött. A nő súlyos demenciában szenved, a férfi pedig komoly szívproblémákkal küzd, és talán utolsó könyvét próbálja megírni a filmművészet és az álmok kapcsolatáról. Néha egyetlen fiuk próbál segíteni rajtuk, de neki is megvannak a maga problémái: elvált, egyedül neveli a gyerekét, és visszaeső drogfüggő. A film első jelenetében látjuk a házaspár talán utolsó boldog pillanatát: az erkélyen borozgatnak, és a férfi Edgar Allan Poe-t idéz: „az élet álom az álomban”. Innentől kezdve egyre csak örvénylünk lefele az elkerülhetetlenség felé: a nő szinte teljesen elveszti a kapcsolatát a valósággal, a férfi munkájába temetkezik, néha megpróbál kapcsolatba lépni egy régi szerelmével.
Nincs csavaros történet, sokkal inkább csak jelenetek egymásutánja, amik akár egy kisrealista filmből is lehetnének: a nő elmegy otthonról anélkül, hogy szólna bárkinek is, a férfi üldögél az írógép előtt és gépel, a nő elfelejti elzárni a gázt és majdnem megfulladnak, a fiuk megpróbálja meggyőzni őket, hogy menjenek valamilyen otthonba, a nő takarítás címszó alatt eldobja a férfi kéziratait. Egyszerű, szinte mindennapi helyzetek, miközben az egész fölött ott lebeg valami kimondhatatlan melankólia, az elmúlás közelsége. Amitől azonban igazán erőssé válik a film, az Gaspar Noé remek formai megoldásai, illetve Dario Argento és Françoise Lebrun kiváló alakításai.
Az első, idilli jelenet után a kép kettéválik, és végig osztott képernyőn követjük a férfit és a nőt. A forma tartalommá lesz, és egyszerűen, de hatásosan jelzi a két ember viszonyát: ők már soha nem lesznek egyek. Ez a megoldás feszültséggel tölti fel az egyébként néha „unalmas” jeleneteket is: egyik oldalon látjuk a boltban, szinte öntudatlanul bolyongó nőt, miközben a férfi otthon ügyködik a kéziratán. A legerősebbek talán azok a jelenetek, amelyekben a két szereplő egy térben található, de mindketten kissé más szögből vannak filmezve. Néha átnyúl egy kéz a másik térbe, vagy a nő a férfi vállára hajtja a fejét és mintegy megkettőződik a képernyő közepén. Bravúros, ahogy az egyszerű formai megoldás szinte meghatóvá válik. A vágások közé ékelt fekete képkockák is hatásosak (és nem annyira önkényesen, mint mondjuk a Szerelemben): mintha egy diavetítést néznénk az elmúlásról. Gyakoriak az olyan jelenetek, amik látszólag üresjáratok, de ez a valósidejűség is szükséges ahhoz, hogy a sajátos hangulat létrejöjjön. Mindezzel együtt a formai megoldások, különösen az osztott képernyő kissé el is idegeníti a nézőt, így a filmre jellemző lesz egy kettős, egyszerre szenvtelen, de empatikus és érzékeny elbeszélői megközelítésmód.
„Remélem, hogy a szereplők szépsége álmodozásra készteti a nézőket” – Gaspar Noéval a Szerelemről beszélgettünk
Gaspar Noé legújabb, nagy port kavart filmjével, a Szerelem (Love) magyarországi premierjével zárult a 12. Jameson Cinefest. Akárcsak a cannes-i világpremieren, a miskolci vetítéseken is többen elhagyták a termet film közben. A záróvetítésen a rendező is jelen volt.
Az egészet persze a két főszereplő játéka kelti életre. Dario Argento, az olasz horror mestere ugyan nem hivatásos színész, de kitűnően alakítja a vívódó, testében megtört, de szellemében még ép entellektüelt, aki utolsó erejével is próbál ragaszkodni az élethez, az alkotáshoz. Françoise Lebrun (A mama és a kurva) arca pedig áthatja az egész filmet: ahogy eltévedve, kétségbeesett tekintettel megy körbe a saját házukban, mint egy labirintusban; ahogy csak csendben motyog; ahogy egy adott pillanatban azt kéri a fiától, hogy „vigyél haza”.
Az egyetlen tényleges negatívum talán a film hossza: az említett üresjáratok szükségszerűségével együtt is lehetne rövidebb, ami talán a végén érezhető a legjobban. Legalább háromszor-négyszer „vége lesz” a filmnek, mint amikor valakit nem lehet leállítani beszélgetés közben, mert még csak ezt meg ezt el kell mondja. Persze a jeleneteket látva érthető, hogy miért vannak ott, de egy kerekebb, határozottabb lezárás talán hatásosabb lett volna.
Mindezzel együtt egy Gaspar Noé-filmet nézünk, és ne számítsunk semmi jóra: nincs feloldozás, nincs kegyelem, nincs (vagy alig van) bármi felemelő. Elmúlás van, kiüresedés. Azt mindig jó látni, ha egy nagyon karakán alkotó úgy tud megújulni, hogy közben mégis önmaga marad. Már az Extázis (Climax) esetében is kissé kezdett önismétlővé válni a stílusa, de a Vortexszel bizonyította, hogy tud másképp is beszélni a világról. Persze így is egy nehéz filmről beszélünk, ami próbára teszi a nézőt, de ha türelmesek vagyunk, meg is jutalmaz minket.
