A címben említett esemény tér-idő koordinátái: Franciaország, 1963. Szomorú aktualitást ad a filmnek, hogy a világ számos pontján – a legfejlettebb régiókat is beleértve –, akár napjainkban is történhetne.
Audrey Diwan filmje Annie Ernaux azonos című, 2000-ben megjelent, önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült. Anne tehetséges, szépreményű bölcsészhallgató egy francia kisvárosban. Közeledő vizsgái előtt derül ki, hogy egy futó kaland során teherbe esett, ez pedig a feltörekvő Anne számára tanulmányai és ígéretesen induló karrierjének végét jelentené. A Simone Veil nevéhez köthető, abortuszt legalizáló törvényt csak 1975-ben fogadták el Franciaországban, ezért legális eszközei nincsenek a terhesség megszakítására. Orvosa a börtöntől való félelmében megtagadja a segítséget, barátai is elfordulnak tőle, így egyedül kell helyzetével szembenéznie.
És ezzel megkezdődik versenyfutása az idővel, a fejezetcímként is működő múló hetek diktálják a film thrillerbe illő, szoros ritmusát – ezek a fejezetcímek a regényre is utalnak, melyben naplószerűen van elmesélve a történet. A könyörtelenül múló hetek mellett azonban egy másféle időélménnyel is szembesülünk: Anne számára ebben az időszakban háttérbe szorul egyetemi előmenetele, elterelődik a tanulásról a figyelme, az egyetemi előadások és beszélgetések jelentőségtelenül folynak egymásba, csak az egyre sürgetőbb abortusz megszervezésére tud koncentrálni. Magánya és kiszolgáltattsága egyre növekszik, titka falat emel közte és barátai meg szülei közé. A francia abortuszt tiltó törvény nemcsak a terhességét megszakítani kívánó nőt, hanem segítőit is kriminalizálta, így börtönt kockáztatott mindenki, aki az abortuszkísérletben részt vett. Több éves börtönbüntetést döntött el, hogy a sokszor tragédiába torkolló, házilag elvégzett abortuszkísérletek után kórházba kerülő nőknél az orvos spontán vagy művi vetélést állapított meg, illetve vett nyilvántartásba. Nem meglepő hát, hogy amikor hosszas tépelődés után Anne beavatja barátnőit, azok azonnal elfordulnak tőle és megszakítanak vele minden kapcsolatot. Segítséget ismeretlenektől és egy eleinte ellenségesen, majd empatikusan viszonyuló férfi baráttól kap.
A hetekre való tagolás nem véletlenül juttathatja eszünkbe Cristian Mungiu Arany Pálma-díjas alkotását. Az időszerkezet mellett azonban a főszereplőt kitartóan követő kamera is a 4 hónap, 3 hét és 2 napra emlékeztet, lényeges különbség azonban, hogy Laurent Tangy kamerája nem szenvtelen távolságtartással, hanem a lehető legközelebbről követi az elszánt Anne-t. A film játékidejének nagy részét az Anne-ról készült közelik és az őt vállmagasságból vagy szemből lekövető jelenetek töltik ki. A főszereplőt alakító Anamaria Vartolomei kiváló a szerepben, minden gesztusa precíz és hiteles.
A hatvanas évekre való utalások egyértelműek a filmben, de a rendező el akarta kerülni a nosztalgiázást, ezért nem a korrajzon van a hangsúly, a tárgyi részletekről inkább Anne-ra irányítja a figyelmet, a megrázó történetet mindvégig hangsúlyosan a lány testére figyelve meséli el. Fontos rendezői döntés ez, hogy az abortuszról végre egy női testet és hangsúlyosan női nézőpontot középpontba állító szemszögből meséljen. Sem a főszereplő változó testéről, sem a szenvedéseiről nem fordítja el a (kamera) tekintetét.
Diwan nem moralizál és nem ítélkezik. Anne-t határozott, elszánt, céltudatos, sorsát mindvégig kezében tartó nőként mutatja be, néha zavaróan közelről, hogy ne tudjunk félrenézi. Történetén keresztül láthatjuk, hogy milyen „mellékhatásai” vannak egy elhibázott politikai döntésnek, a szabadság korlátozásának. Anne tanulmányai során sokszor megidéződnek a szabadságot és a választani képes embert előtérbe állító egzisztencializmus gondolkodói, Sartre és Camus. A film egy kulcsjelenetében, azt követően, hogy Anne megbizonyosodik terhességéről, a latin agere (cselekedni) igét ragozzák barátnőivel, ezzel is utalva Anne elszántságára, cselekvőképességére, amivel túl akar esni a „női betegségen, ami háziasszonnyá és feleséggé tenné” – ahogy tanárának megfogalmazza.
