A Berlinalét meghódító dokumentumfilmjében Philibert egy pszichiátriai gondozóintézet világát mutatja be, megközelítése azonban nem patológiai: az emberi közeledéseken keresztül a kreativitás fejlődésének lehetőségeit kutatja, s így érdeklődése sokkal inkább művészetelméleti, mindenekelőtt pedig egy közös humánum megtalálását hangsúlyozza.
Talán éppen valami változás történik a nem-fikciós műfajok újraértékelésében, legalábbis az elmúlt évek fesztiválsikerei egyre nagyobb nyitottságot mutatnak a dokumentumfilmek iránt. Az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon nem a Sur l'Adamant (Az Adamanton) volt az egyetlen, párizsi egészségügyi intézmény működéséről szóló film: Claire Simon Our Body (A mi testünk) című dokumentumfilmje a Forum szekcióban emelkedett ki hasonló témát feldolgozva. Philibert Arany Medvével kitüntetett alkotása pedig zsinórban a második dokumentumfilm, amely egy rangos szemle versenyprogramjának fődíját nyerte el az elmúlt fesztiválszezonban a Velencében diadalmaskodó All the Beauty and the Bloodshed után. Hogy ennek a fikcióval szembeni egyre látványosabb érzékenységnek mi az oka, az talán komplex szociális-társadalmi vizsgálatot igényelne, s még túl friss, hogy konkrét jelenségként lehessen vizsgálni. Nicolas Philibert alternatív válasza erre viszont egy hiányzó emberség megtalálásának lehetősége a dokumentumfilmben.
Az Adamant egy szokatlan napközi pszichiátriai ellátóközpont, ami Párizs központjában, egy Szajnán lehorgonyzott kompon létesült, és ahol mentális betegségekkel élő felnőtteknek szerveznek terápiás műhelyfoglalkozásokat: rajzolást, varrást, zenét, táncot, filmvetítéseket. Philibert a narratíva görcsös felfedezése helyett az intézménybe bejárók kollektív portréját alkotja meg. Kamerájának visszafogott jelenlétében az igencsak sérülékeny alanyok meglepő tisztasággal reflektálnak helyzetükre, ebben segítik őket az intézmény ápolói, illetve a médiumtól független művészi önkifejezés.
A meghatározó ítéletmentesség, csendes megfigyelői attitűd leginkább az amerikai direct cinemára emlékeztet, miközben a film más dokumentumfilmes hagyományokat is szintetizál. A Frederick Wisemannal való rokonságot erősítik a feldolgozott témák (az adott intézményre való koncentrálás), illetve a forgatás módja: Az Adamanton-t Philibert például egy egész nyáron át forgatta, hogy közvetlen és intim kapcsolatba kerüljön alanyaival. Már két évtizeddel ezelőtti, nagy sikert arató Én, te, ő (Être et avoir) című filmjében is hasonlóan egy gondozáson alapuló intézmény kerül a központba (az esetben egy vidéki iskola), Wisemantól azonban megkülönbözteti filmjeit, hogy nem csak a bemutatott intézmény működése érdekli, hanem inkább azok emberi oldala. Távolságtartásában érezhető az empátia és az érdeklődés, pont ez magyarázza a direct cinemától egyébként idegen interjúhelyzeteket. Philibert hagyja, hogy kameráját észrevegyék, hogy a résztvevők ismerkedjenek a stábbal, ezzel is kiemelve a mentális sérültekre egyébként jellemző fokozott érdeklődést a másik iránt. Ugyanakkor ezek az interjús szituációk nem klasszikusak, nincsenek megválaszolandó kérdések, az alanyok a rájuk irányuló figyelem eksztázisában monológszerűen nyílnak meg. Ilyen szempontból pedig ezek a helyzetek közelítenek leginkább a francia cinema verité hagyományaihoz.
De még ha Philibert többnyire ilyen „légy is a falon”, tolakodástól mentes jelenléte kerüli a kommentárt vagy az erőteljes szerkesztést – kevés kontextualizáló információval szolgál például, az intézmény működésére folyamatosan, a különböző helyzetekből jövünk rá –, nem engedi el a narrációt. Az egymást követő megszólalásokat okosan fűzi össze: a film elején megismert szereplő például teljesen eltűnik, majd újabb történetek felfedezése után újra a képbe kerül, így az az érzésünk, hogy az elbeszélés organikusan épül, egy olyan helyen, amelyre a szabad be- és kijárás jellemző. Az alkotó hátralépése tehát csak látszólagos, de jelenléte azért nem tűnik fel, mert a fő szervezőelv az intézmény életének leképzése lesz.
A filmre egy bizonyos fokú líraiság is jellemző, ami már eleve a helyszínből is következik. A minden oldalról vízzel határolt intézmény Párizs központjában úszik, de független a város lüktetésétől, zárt buborék. Bármennyire is optimális az itt megteremtett környezet, ez egyre inkább elsodródik a hétköznapi világtól, a legaggasztóbb pedig, hogy talán épp az emberektől való elszigeteltség miatt lesz ez megfelelő helye az önkifejezésnek, a menedék ugyanis feltételezi a veszélyt, ami elől menekülni kell. A két világ között persze lehetséges az átjárás, ezt bizonyítják az intézmény vezetői, számunkra pedig Philibert. A zártságot pedig valamiképp az is oldja, hogy a bárka falai ablakok, így a kint és bent végig egymásra vetül, egymással néz farkasszemet, de az állandóan jelenlevő üvegfal egyszersmind képtelenné is teszi a korlátlan kommunikációt és kapcsolódást.
A páciensek szabadsága így itt sem abszolút határtalan, a háttérben végig jelen van az intézmény szabályrendszere, ami tulajdonképpen az önmegvalósítás korlátait jelenti. A film azzal kezdődik, ahogy az egyik gondozott férfi eksztatikus állapotban előad egy hetvenes évekbeli rockslágert, a The Human Bomb című dalt, ami az önrendelkezés himnuszaként csendül fel, ironikusan pont azon a helyen, ahol ezek a sérültek gondozásra szorulnak. A film végén pedig az egyik gyűlésen egy ápolt nő felvetése, hogy táncos múltjára hivatkozva ő is tarthasson foglalkozásokat, indulatos szónoklatba csap át a szabadság megfosztásáról, miután a vezetőség a biztonságra hivatkozva elutasítja ötletét.
Bár a film végig azt példázza, hogy az odafigyelés és a kedvesség segítségével milyen képességek szabadíthatóak fel, ügyesen kikerüli a sajnálat- vagy szánalomkeltés csapdáit. A részvétel a kölcsönös párbeszéden alapul, vizuálisan pedig sohasem történik meg a különbségtétel a páciensek és a gondozók között. (Külön izgalmas az, ahogy a nagyobb tömegjeleneteknél a film elbizonytalanít abban, hogy pontosan kik is lehetnek az ápolók.) Philibert nem idegenként mutatja be szereplőit, csak olyanokként, akik fokozott érzékelésük miatt ösztönösen meglátják a valóságban a művészit – éppen úgy, ahogy ez a dokumentumfilm teszi.
