A budapesti távmozikban debütált az utóbbi évek egyik legnépszerűbb francia vígjátéka, ami megérdemelné, hogy a magyar mozikban is az Életrevalókhoz hasonló nézettséget érjen el. A láthatatlanokat érzékenyítő tanórákon lehetne vetíteni, de nem azért, mert oktató hangnemben értekezne a hajléktalankérdésről, hanem mert megmutatja azt, amit a társadalom gyakran elfelejt: hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi.
Március közepén bezártak a magyar mozik (is), arról pedig egyelőre sejtésünk sincs, mikor nyithatnak újra. Bár a nagyvászonra és a popcornra még várnunk kell, a Budapest Filmnek köszönhetően valamit mégis visszakapunk az élményből. A múlt héten induló Budapesti Távmozi segítségével még azok is részt vehetnek a Művész, Puskin, Toldi, Tabán és Kino mozik vetítésein, akik akár több száz kilométerre laknak a fővárostól. A távmozi lényege, hogy ugyanúgy lehet jegyet venni az új bemutatókra – vagy a műsoron található régi klasszikusokra –, csak a megszokottnál kedvezményesebb áron. A távjeggyel a vetítés meghirdetett időpontja előtt egy chatszobában lehetőséget kapunk a többi nézővel való beszélgetésre, miközben teljes anonimitást élvezünk, ugyanis a filmvilág olyan hírességei nevében írhatjuk üzeneteinket, mint Alfred Hitchcock, Philip Seymour Hoffman, Diane Keaton vagy Marlene Dietrich. Miután virtuálisan helyet foglaltunk a teremben, a vetítés kezdetén végignézhetjük a szokásos főcímeket (csak a telefonok kikapcsolására figyelmeztető macskás reklám hiányzik), ezután kezdődik a film, amit szerencsére az otthoni viszonyokhoz igazodva ugyanúgy lehet szüneteltetni, mint egy streamingelt alkotást. A távmozi kipróbálásához és/vagy az intézmények támogatásához ideális választás a remek hangulatú A láthatatlanok, melynek témája a jelenlegi helyzetben különösen aktuálissá vált.
Louis-Julien Petit-t régóta foglalkoztatják a társadalmi ranglétra alján ragadt emberek, akik teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a feletteseik kénye-kedvének. A diszkont (Discount) című vígjátékában a létszámcsökkentés miatti kirúgástól félő bolti alkalmazottak döntenek az önállósodás mellett, a Carole Matthieu című thrillerjében pedig a brutális vezetőségi módszerek alatt roskadozó dolgozók segítségére siet a vállalat üzemi orvosa. A Claire Lajeunie nők hajléktalanhelyzetéről szóló könyvéből adaptált A láthatatlanok hősnői még rosszabb helyzetben vannak, mert ők már teljesen ki is estek a rendszerből: nincs otthonuk és nincs keresetük, de a hatalom terrorjától mégsem szabadulnak, hiszen majdhogynem a létezésük is illegális. Mindebből úgy tűnhet, hogy egy rendkívül nyomasztó szociodrámával van dolgunk, de A láthatatlanok humorral és optimizmussal viszonyul a problémához, anélkül, hogy bagatellizálná annak súlyosságát.
A hajléktalansággal kapcsolatban rengeteg előítélet él az emberek fejében, melyekből talán a legnépszerűbb vélekedés az, hogy akik hajléktalanok, azok maguk választották ezt az életet és eszük ágában sincs kemény munkával visszatérni a társadalomba. A láthatatlanokban ezt a meglehetősen hamis képzetet osztják a francia szociális háló fejesei, akik bezárnak egy csak nők számára fenntartott nappali hajléktalanszállót, mert úgy érzik, túl nagy kényelmet biztosít nekik, ezért nem mennek vissza dolgozni. Az a négy szociális munkás nő, akik tényleges kapcsolatban állnak a hajléktalanokkal, pontosan tudják, hogy ez nem igaz, ezért úgy döntenek, hogy a bürokraták háta mögött, illegálisan folytatják a rászorulók ellátását, miközben a korábbi munkatapasztalataik és a különböző készségeik feltérképezésével próbálnak segíteni nekik a talpra állásban.
A láthatatlanok jópofa humorával és színes karaktereivel édesgeti be magát a nézők szívébe, ezzel téve széles közönség számára is láthatóvá azokat az embereket, akik akár saját hibájukból kerültek ilyen helyzetbe, akár nem, igenis képesek a visszatérésre, ha legalább egy ember hisz bennük és segít rajtuk. Ilyen érzékeny témánál különösen nehéz eltalálni a megfelelő humor-dráma arányt, Petit mégis sikerrel jár. Szánakozás nélkül mutatja be a valódi nehézségeket és magasztosság helyett mer együtt nevetni nehéz sorsú hőseivel. Lehet vádolni azzal, hogy könnyen fogyaszthatóvá teszi a hajléktalanságot – a realista ábrázolásmódra vágyók gyomra meg is sajdul majd a szentimentalizmustól – de legalább emberként ábrázolja az utcán élőket, kitaszított nyomorultak helyett.
Miközben a segítés helyett szálláshelyeket bezáró, hajléktalantanyákat az éjszaka közepén erőszakkal felszámoló, az utcai fekvőhelyekre szúrós ékeket hegesztő államot egyértelműen kritizálja, a szociális munkásokat ünnepli a film, akik a társadalom szemében szinte ugyanannyira láthatatlanok, mint a hajléktalanok – ezt jól jelképezi az alacsony fizetésük is. A film megmutatja, milyen megterhelő lelkileg és fizikailag is a legnehezebb helyzetben lévők segítése, de abból a sikerélményből is ízelítőt kapunk, ami miatt mégis sokan választják ezt a szakmát.
Petit filmje megérdemelte volna, hogy a nagyvásznon mutatkozzon be, mégis szomorú aktualitást adott neki a járványhelyzet. Ahogy a koronavírus térdre kényszerítette a gazdaságot, rengetegen tapasztalhatták meg a saját bőrükön, hogy még biztonságosnak gondolt háttérrel is pillanatok alatt húzhatják ki a lábuk alól a talajt olyan külső tényezők, melyeknek semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen jól dolgoztak vagy mennyire tisztességes állampolgárok. Hirtelen sokkal kevesebben állíthatják magabiztosan, hogy „ilyen velem sosem történhetne meg”, és egyre többekben merül fel a kérdés, mennyire működik jól az a munkaalapú/kapitalista társadalom, ami rászorulók segítése helyett betiltaná a létezésüket is. A láthatatlanok egyértelműen elítéli a mostani berendezkedést, mégsem tartja kilátástalannak a helyzetet: amíg legalább az egyes emberekben van empátia, addig nincs minden veszve.