Tágra zárt erkölcsök – Halina Reijn: Babygirl / Jókislány

A Babygirl olyan, mintha A szürke ötven árnyalata arthouse verziója lenne: a társadalmi nemek elavult értékrendszerét meghaladva próbál releváns álláspontra jutni a hatalom dinamikájának kortárs működése kapcsán, de csak az erotikus thrillerek kliséit fogalmazza újra a #metoo hatásaira reflektálva.

Szeretek, tehát vagyok – Monia Chokri: Simple comme Sylvain / The Nature of Love / A szerelem természete

Monia Chokri neve ismerősen csenghet a hazai moziközönségnek: a tavalyi kolozsvári TIFF-en a versenyfilmek között szerepelt Babysitter című filmje. Legfrissebb alkotása, A szerelem természete a Québecben élő és alkotó rendező harmadik nagyjátékfilmje, amely a korábbi műveihez hasonlóan szintén a romantikus komédia műfaja felől próbálja megfejteni az egymással folyton összegabalyodó férfi és női lelkeket.

Nem csak úszóknak – Adrian Lyne: Deep Water / Mélyvíz

Az erotikus románc műfajának kismestere kereken húsz évvel ezelőtt tette le a lantot, most azonban váratlanul visszatért, csakhogy szellemi muníció nélkül: a szebb napokat is látott Adrian Lyne szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy a Mélyvíz révén a toxikus nőiség lidérces pokláról meséljen, vagy a szerelmi háromszög-thrillerek nyelvén szólítsa meg nézőjét. Egyik sem jön össze neki, az viszont végre kiderül, hogy – bár olykor ügyesen leplezi – Ben Affleck tulajdonképpen egész jó színész.

Megszeretni az örök vonulást – Enyedi Ildikó: A feleségem története

A hiányok filmje Enyedi Ildikó grandiózus Füst Milán-adaptációja. A férfiból a bizalom, a nőből az elköteleződés iránti igény, a moziból pedig a nüanszok hiányoznak.

Kockázatmentes üzlet – Geoff Moore, David Posamentier: Better Living Through Chemistry / Működik a kémia

Bevallom őszintén, hogy tíz-tizenöt nappal ezelőtt nem is hallottam Geoff Moore vagy David Posamentier nevét, de nem hiszem, hogy ezzel teljesen egyedül lennék. A semmiből feltűnt két újonc rendező – akik mindjárt a forgatókönyvet is jegyzik – ráadásul szinte mindent belesűrített első próbálkozásába, ami a kortárs indie-alkotóktól eddig elleshető. A keverék, ha nem is lett kifejezetten rossz, az eredetiségnek csak halvány nyomait hordozza. Ettől persze még lehetne kiváló film is a Működik a kémia, de a történet végén ismét csak az derül ki, hogy a jól összeválogatott klisék egymás után pakolása még nem helyettesíti a rutint.

A díszlettelen történet – Joe Wright: Anna Karenina

Bevallom: az elején kissé zavarónak tűnt számomra egy Tolsztoj-regény megfilmesített változatának beékelése a fél világot ha nem is, de egy-két rosszfiú arcát hóttbiztosan lezúzó 3D-blockbusterek, a világot kéthetente megmentő (persze: amerikai!) tengerészgyalogosok és kéthavonta elpusztító apokalipszisek, no meg örökéletű tündék és elnyűhetetlen törpök vászonra feszített világai közé. A jelenlegi kultúrkereskedelemben uralkodó filmtrend ugyanis legtöbbször kimerül könnyed, mindennapi téjékozottsággal is értelmezhető történetek heppiendes dramatizálásában, amit itt-ott szépítenek digitális effektusokkal, s „gratuite”, tulajdonképpen csak önmagukért létező vizuális orgazmusok indukálásával igyekezvén pótolni a katartikus hatású mozgóképek helyén levőt űrt.

Nyomokban családot tartalmaz – Susanne Bier: Den skaldede frisør / Csak a szerelem számít

Ezt láttuk a 11. TIFF-en – 2. rész: Weekend, Beast, Babycall, Le moine (The Monk)

Gay párocska próbálja felfedezni kapcsolatuk mélységeit. Egy férj szerelme birtoklási vággyá, erőszakká és gyűlöletté változik, visszafordíthatatlanul. Egy kialvatlan, meggyötört lelkű, egyedülálló anyával rémítő játékot játszik az idegrendszere. Egy tiszta szívű szerzetest megkísért a Gonosz – kitalálnád, milyen formát öltve? A TIFF második napján is láttunk jó filmeket.

Késői találkozás – Massy Tadjedin: Last Night / Tegnap éjjel

Melyik rosszabb, a testi vagy a lelki hűtlenség? Az, ha megtettünk valamit, vagy az, ha életünk végéig azon bánkódunk, hogy nem tettük meg, amikor lehetőségünk lett volna? Ezeket a mindörökké aktuális (bár költői) kérdéseket járhatjuk körbe egy iráni rendezőnő szemével, akinek valószínűleg nem volt túl egyszerű pártatlannak maradnia a férfi-nő párharcban – mégis sikerült.

Tökéletes szerelmi háromszög – Radu Muntean: Marţi, după crăciun / Ünnepek után

Radu Munteanról ezerszer elhangzott, hogy realista filmeket készít. Igen is, meg nem is. A minap azt mondta egy barátom, hogy egy ítélet-utáni világban élünk. És miközben azon gondolkoztam, hogy mi újat írhatnék Muntean új filmjéről, a Marţi după crăciunról (Ünnepek után), egyre erőteljesebben visszhangzott bennem ez a gondolat. És annál inkább elhalványult bennem az új román film realizmusát dicsőítő szempont.