A hiányok filmje Enyedi Ildikó grandiózus Füst Milán-adaptációja. A férfiból a bizalom, a nőből az elköteleződés iránti igény, a moziból pedig a nüanszok hiányoznak.
Mindig izgalmas és egyben veszélyes, ha egy alkotó olyan alapanyaghoz nyúl, amelyhez személyesen is erősen kötődik. Hiszen ebből nyilván az is következik, hogy jól ismeri az adott művet, egyúttal azonban az a veszély is fennáll, hogy nem tud kellő távolságot tartani a történettől, a szereplőktől. Enyedi Ildikó nagyon erősen kötődik Füst Milán nemzetközileg is elismert, számtalan nyelvre lefordított művéhez, évtizedek óta akarta tető alá hozni az adaptációt, ráadásul Cannes-ban (ahol a fesztivál versenyprogramjában mutatták be a filmet) azt is elmondta, hogy van egy még ennél is intimebb kapocs közte és a regény között, hiszen a férjével ők is oly módon, olyan hirtelen ismerkedtek meg, mint a történetben Lizzy és Störr kapitány. Persze sok helyütt le fogják írni, hogy a fő probléma ezúttal is Enyedi túlzott tisztelete az alapmű iránt – és persze ez igaz is –, végeredményben azonban nem itt bicsaklik meg a film.
Bár az is kérdés, hogy megbicsaklik-e, mert rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy A feleségem története nem rossz film. Sőt, a díszletek, a jelmezek abszolút világszínvonalat képviselnek, akárcsak a hollywoodi élvonalba a jegyét lassan végleg megváltó Rév Marcell operatőri munkája: a szinte festményszerű totálokat remekül egészítik ki az intim közelik. Általánosságban is el lehet mondani, hogy technikailag minden a helyén van a filmben, Párizs Párizsnak, Hamburg Hamburgnak néz ki, az összes apró részlet autentikus.
És bizony az is tény, hogy ez a regény van annyira erős, hogy szinte lehetetlen belőle rossz adaptációt készíteni. És itt nem is csak a minőségről van szó, hanem arról, hogy megvannak azok a sarokpontok, azok a mondatok, amelyekkel egyszerűen nem lehet hibázni. Erre példa a címben is megidézett részlet, vagy amikor Lotte közli Störr kapitánnyal, hogy még Lizzy-vel van, sosem nézne más nőre, mert neki „hűséges a szíve”. Annyira erősek a karakterek, a viszonyrendszerek, hogy ezzel a művel egy bizonyos szint alá egyszerűen nem lehet menni.
Igaz, fölé sem sikerült igazán. És ennek elsősorban az az oka, hogy a filmből szinte teljességgel hiányoznak a nüanszok. Furcsa lesz, de kezdenék egy ellenpéldával, mert így érthető lesz, hogy mi lett volna a helyes út. A mozi első felében van két nagyon hasonló jelenet, Störr éppen hazaérkezik valahonnan, Lizzy pedig ekkor olvas. Az első esetben a nő azonnal eldobja a könyvet, hiszen friss a kapcsolat, szeretne minden időt a férfival tölteni, másodjára viszont már folytatja az olvasást, és csak felvállról veti oda az udvarias kérdéseket. A regény tele van ilyen nagyon apró árnyalattal, amelyek igen sokat árulnak el a két főhős kapcsolatáról. Azzal viszont, hogy ezek nem jelennek meg megfelelően a mozivásznon, a néző joggal érzi, hogy gyakorlatilag ugyanazokat a köröket futjuk. Störr féltékeny, Lizzy pedig játszik vele, meg tulajdonképpen az egész világgal. (Remek dramaturgiai fogás, hogy csak a történet legvégén derül ki, hogy valóban hűtlen-e a nő)
Karakterközpontú film A feleségem története, így természetesen nagy hangsúly volt a színészi játékon. Valami nagyon megfoghatta a Störr kapitányt játszó Gijs Naberben Enyedi Ildikót, ugyanis szinte az utolsó pillanatban esett rá a rendező választása, amikorra már elkészültek a jelmezek egy másik színész méreteivel. Enyedire egyébként korábban is jellemző volt, hogy nem nagyívű alakítást, hanem erős jelenlétet, karizmát várt a színészeitől, így játszhatta el például a Testről és lélekről egyik főszerepét a semmilyen színészi képzettséggel és múlttal nem rendelkező Morcsányi Géza. Valami ilyesmi lehetett az elvárás Naberrel szemben is, és ezt végső soron teljesíti is, ám alakítása egysíkú, épp ezért egy idő után nem túl izgalmas.
Léa Seydoux szerepeltetése is érdekes kérdés. Seydoux kétségtelen jól hozza a titokzatos, kacér, intellektuálisan is vonzó Lizzy karakterét, de ez inkább tűnik a részéről ujjgyakorlatnak, mint komoly átlényegülésnek. Seydoux-nak megvan az eszköztára, a kisugárzása és a rutinja is ahhoz, hogy egy ilyen karaktert bármikor üzembiztosan hozzon, ám ezen nem is lép túl az alakítása.
Viszont ez nem feltétlen az ő hibája, Lizzy karaktere ugyanis még Störrhöz képest is sematikus. Enyedi egyértelműen a férfi nézőpontja mellett tette le a voksát, a nőt szinte csak az ő relációjában, az ő szemszögéből látjuk. Így nemcsak az egyensúly borul fel a filmben, hanem a két karakter kapcsolatáról sem tudunk meg eleget. Mi okozza Störrnél ezt az egészségtelen függést? Miért nem tud Lizzy senki mellett elköteleződni? Azért is izgalmas kérdések ezek, mert a Füst regényében ott a lehetőség a társadalmi kontextus hangsúlyozására is. Hiszen micsoda Lizy, ha nem egy korát meghazudtolóan emancipált nő, aki a bolondját járatja egy kétméteres hajóskapitánnyal? Sőt, ha belegondolunk a regény már rögtön az első, szimbolikus gesztusával a férfi fölé helyezi a nőt. Störr kapitány azt mondja, feleségül veszi azt a hölgyet, aki először belép az étterembe. Bárki is lesz az, legyen akármilyen, őt kéri majd meg. Eldobja tehát magától a döntés lehetőséget: a függetlenségét.
Enyedi kizárólag a személyes történetre koncentrált, ez pedig Füst regényéhez mélyen hű attitűd, így nem is lehet igazán számonkérni – ám megvolt a lehetőség arra is, hogy a film kicsit a mával is párbeszédbe lépjen, hiszen kevés aktuálisabb téma van a női és férfi szerepek megváltozásánál. Általánosságban is elmondható, hogy a rendező szerzői hangja kevéssé tud érvényesülni ebben az adaptációban. A klasszikus Enyedi-motívumok persze megvannak, ám érezhetően történt egy igen erős hátralépés.
Talán épp ezért is, A feleségem története egy nagy műgonddal, hatalmas tisztelettel és alázattal elkészített, ám picit poros és összességében a kelleténél erőtlenebb adaptáció. Ahogy Lizzy és Störr kapitány kapcsolata a soha meg nem érkezésről szól, úgy ez a film sem érkezik meg arra a pontra, és arra a helyre, ahová talán mindannyian szántuk.
