Folytatjuk rendhagyó portrénaplónkat: egy újabb díjeső után Forman képtelennek tűnik kimászni a kosztümösség mocsarából, de egy pornópápa megmenti a renoméját – vagy inkább végérvényesen összemocskolja...
A Kakukk után a második – és utolsó – Oscar-áradatát kapta meg Miloš Forman az Amadeusért, mindezt ráadásul úgy, hogy hazájának is ismét dicsőséget hozott. Ha az életmű egy film forgatókönyve lenne, akkor most újból következne egy negatív fordulat, ahol az imént megszerzett dicsőség kamatoztatása helyett ismét visszalépés jön. És nagyjából így is történt, ugyanis Forman nem igazán tett erőfeszítést, hogy kibújjon előző filmje árnyékából: a következő mozija is kosztümös adaptáció, szintén színházban lelte meg az inspirációt hozzá, ráadásul még a korszak is szinte ugyanaz, mint az Amadeusé: a 18. század vége. És a nemzetközi konjunktúra sem akart Milošnak kedvezni: egy feltörekvőfélben lévő angol direktor, Stephen Frears egy orrhosszall és ismertebb színészekkel előzte meg.
Valmont
Choderlos de Laclos egy paradoxon: igazi „egyműves” szerző, a világirodalom talán legismertebb ismeretlenje, amúgy hivatásos katona volt, a francia forradalomban is részt vett. Veszedelmes viszonyok című levélregényét a lehető legtöbb nyelvre, műfajban és formában adaptálták már, színháztól filmig, valószínűleg xilofon-kürtőskalács-kombóra is létezik átirata (csehszlovák tévéfilmes feldolgozása is van 1980-ból). Forman maga is emlékezett rá huszonvalahányéves olvasmányélményeiből, és meglepetten konstatálta, hogy Laclos episztoláris művének Christopher Hampton-féle színdarab-változata merőben más, mint amire ő emlékszik (ne feledjük, rendezőnk ekkor már ötvenes éveinek közepén jár). Csak a könyvet újraolvasva esett le neki, hogy bizony ő emlékszik rosszul az eredetire (de persze Hampton is megtette a maga teendőit az alapanyaggal, ami az adaptáció szabadságát és a drámaírói beavatkozást illeti). Hát igen, egy húszéves fiatalember másként olvas egy efféle, erotikától duzzadó, virágnyelven folyó, de mégiscsak szarkavarásról szóló művet, mint egy életműve zömén túllévő mester. Mivel a Hamptonnal megbeszélt találka egy félreértés miatt dugába dőlt (vagy talán a stúdiók hiúsították meg idejekorán?), Forman a saját sztorivázlatát odaadta a jó öreg barátnak, Jean-Claude Carriére-nek, hogy az írjon belőle forgatókönyvet, Hampton pedig a Warners szerződésébe állt, hogy Stephen Frearsszel elkészítsék a saját verziójukat... és elkezdődött a hajsza.
Ez az alapanyag olyan, hogy ezúttal Forman bevett casting-taktikája (miszerint fiatal/ismeretlen színészeket rak akár a fontosabb szerepekbe is) nem jött be, ahogy az öreges tempójú produkció sem: ez kimondottan olyan film, amit ismertebb színészekkel jobban el lehet adni, pláne szinte egy évvel korábban. És noha a konkurrens filmben (Veszedelmes viszonyok / Dangerous Liaisons, 1988) domborító nevek közül sem John Malkovich, sem Michelle Pfeiffer (de talán még Glenn Close sem) voltak azok a sztárok, amik a kilencvenes évek derekára váltak, még mindig sokkal ismeretebbnek számítottak, mint a fiatal brit színpadi színész, Colin Firth, vagy pláne az épp csak akkor dobbantó Annette Bening, akikre Formannak esett a választása (a dolog pikantériája egyébként, hogy Michelle Pfeiffert is megkörnyékezte, aki nemet mondott – csak hogy később, illetve hát hamarabb felbukkanjon a másik filmben...).
Ma már kevéssé érthető, hogy miért ragaszkodott Forman ahhoz, hogy mégiscsak elkészítse a saját verzióját is, pláne, hogy egy kedves csavarral az 1988-as Frears-filmben, ami ugye színpadi adaptáció, inkább filmszínészek vannak, míg a Forman régebb óta dédelgetett, de csak 1989-re piacra dobott filmjében inkább deszkákhoz szokott arcok vannak egy eleve filmre írt forgatókönyvben. Nem arról van szó, hogy ne lenne jó film a címet a főhősnek kikiáltott vikomtról kapó Valmont – bizonyos értelemben sokkal filmesebb, mint a Frearsék változata (ha nem egyéb, Ondrícek képei továbbra is lenyűgözőek, ahogy a gyönyörű eredeti helyszíneket is ügyesen használják ki). De ahogy a Ragtime-ban is, itt is nehéz meglelni a rendezőt, aki mintha minden egyes filmmel egyre inkább lemondana az auteurségről, és a saját megfigyelései, kísérletezései, kézjegyei helyett egyre inkább a forgatókönyvre támaszkodik, vagy jobban mondva annak minél – amerikai értelemben vett – hatékonyabb vászonra vitelére. Talán azért menekült a vibráló, zajos-szagos valóság helyett egyre mélyebbre a kosztümös filmek festményszerű, halott miliőjébe, mert csak azoktól remélhetett némi távolságot a jelentől? Több mint húsz év után még mindig nem érezte annyira otthonának az Egyesült Államokat? Formant pont a Valmont döbbentette rá, hogy valószínűleg így van: „végre be kellett ismernem, hogy Amerikában az igazán nekem való terep a történelmi film. [...] a vásznon mindig is a hitelesség és a közvetlenség érdekelt leginkább. [...] A képzeletem is erősen konkretizáló, ezért arra törekszem, hogy filmjeim mindig valódi, létező helyszíneken játszódjanak. […] És pont a hitelesség iránti elkötelezettségem vezetett a történelmi filmekhez Amerikában, ahol a kortárs témákban nyilván nehezebben érnék el hasonló fokú hitelességet. Paradox módon a történelmi filmben a sok kötöttség [...] ellenére szabadjára engedhettem a fantáziámat.”
Egyébként ha a Valmont lényege az volt, hogy a rendező felidézze saját (sikerült vagy kevésbé sikerült) csábításait, máris van értelme: a vászon néha tényleg izzik az erotikától, Annette Bening konstans mosolya őrjítő, ahogy a csalfa Colin Firth-szel is könnyű együttérezni minden becstelensége ellenére, a köztük lévő cicaharc is jól működik. Ma talán elképzelhetetlen lenne, hogy egy 14 éves lánnyal (Fairuza Balk) forgassanak olyat, mint az a bizonyos levélírós jelenet – még akkor sem, ha nyilvánvalóan nem az ő fenekét látjuk a vonatkozó snittekben, de ha felidézzük Forman iménti fejtegetését a történelmi hűségről, logikusnak tűnik, hogy egy ilyen korszakot így idézzenek meg (pláne, hogy visszalátjuk a jelenetben azt a bizonyos naiv Szöszit a hatvanas évekből…)
Mondani sem kell, a Valmont-ra már a kutya sem volt kíváncsi 1989 novemberében azok után, hogy a Veszedelmes viszonyokban már megnézhette ugyanazt a történetet egy évvel korábban, ráadásul amaz Oscart is kapott legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Szinte törvényszerű lenne egy újabb alkotói depresszió ezek után, viszont történt közben valami Forman hazájában, ami miatt még a filmje sikertelenségével sem törődött: a bársonyos forradalommal Csehszlovákia (majd a szétválás után Csehország) is csatlakozott a demokratikus piacgazdasághoz, így rendezőnket is lefoglalta egy ideig, hogy újra szabad kapcsolatot létesíthet az otthoniakkal, és tömegesen fogadhat amerikai látogatásra érkező cseheket – mint például Václav Havelt, az elnökké lett régi iskolatársat, vagy éppen a leendő harmadik Formannét, Martina Zbořilová. De ne szaladjunk előre… egyelőre még egy dugába dőlt, forgatás előtt pár nappal lelőtt filmötletünk van (Hell Camp), ami a japán szumószövetség miatt hiúsult meg – a kudarc ellenére biztató jel, hogy végre ismét a jelenkorban keres ötleteket Forman. Aztán megtalálja egy forgatókönyv, amit csak azért hajlandó elolvasni, mert a producer Oliver Stone lenne. Nem bánja meg.
Larry Flynt, a provokátor
Az egyik érdekesség számomra az életműben, hogy minden egyes filmet gyöngéd vagy éppenséggel erősebb szálak fűznek az előzőhöz. A szabadságkeresés és a bajtársiasság a Hairt a Kakukkhoz, az igazságtalan rendszer elleni lázadás a Ragtime-ot a Hairhez, a féltékenységből születő intrikázás a Valmont-t az Amadeushoz ésatöbbi... nos, a Larry Flyntet az köti össze a Valmont-nal, hogy mindkettőben egy olyan erkölcsileg romlott, de valahol mégiscsak romantikus figura a címszereplő, akinek finoman szólva különleges a nőkkel való kapcsolata. Előbbi szüntelenül hajkurássza őket, utóbbi pénzt csinál a testükből (és szüntelenül hajkurássza őket).
Erotika és erkölcs ide vagy oda, Formannak szerencséje volt az igazi Larry Flynttel, akinek sztorija kirángatta a kosztümös mozik rizsporos dagonyájából. Azt a bizonyos forgatókönyvet eleinte Flynt nem is olvasta: úgy írtak filmet az életéből, hogy meg sem kérdezték. Csak később, a rendező megkeresésére egészítette ki apróságokkal, de jelenléte egyszerre volt áldásos és átkozott a film kapcsán: eljátszotta az egyik bíró rövid szerepét, de a filmben ábrázolt botránysorozat még annyira friss volt, hogy szinte lehetetlen volt elvonatkoztatni tőle. Egyébként is jó, ha egy életrajzi film hűen tükrözi az ábrázolt személyiséget, és itt ez olyannyira sikerült, hogy az erkölcsi fölényüket hirdető keresztények PR-hadjáratban keltek ki az alkotás ellen – holott annak végképp nem volt célja a pornográfia terjesztése, sőt, ahhoz képest meglehetősen prűden ábrázolja a Hustler tulajdonosát munka közben. A néha megvillanó ciciken kívül aligha lehetne belekötni a filmbe, de itt ugyebár annak az esete forgott fenn, hogy a film egybeforrt Flynt személyiségével, ezért mondhatni eleve botrányra volt ítélve. A jó kritikák és az erős nyitás ellenére az ellenkampány megtette a hatását, és a film küszködött a box office-nál (ami azért ironikus, mert ezzel ellentétben Flynt pornóújságja, a Hustler a botrányok ellenére, vagy pont azok miatt mindig is jól fogyott).
A film egyébként szerkezetében is tükrözni látszik Flynt természetét: az első fele kimondottan csapongó, ritmustalan, érdektelen – nem érezni, merre tart. Talán azért is, mert Forman egy-egy jelenet erejéig ismét megpróbálkozott régi, a színészeket szabadon engedő improvizációs technikájával (Flynt szerepében az akkoriban még eléggé ismeretlen Woody Harrelson dobbant hatalmasat), de talán, mert Courtney Love szinte lelóg a vászonról a maga harmincvalami évével a 17 éves lány szerepében. Egyébként is rizikós dolog volt a Cobain-özvegyet szerződtetni: egyik ismertebb biztosító sem akarta tartani a hátát, és ha hihetünk Forman visszaemlékezésének, Love irtózatos elvonási tünetekkel küszködött forgatás alatt (szóval pont amikor még józan a sztoriban, akkor volt a legjobban kinyúlva – és később, a heroinos jelenetei alatt „játszik” a leginkább), így hát az ő jelenléte sem volt kimondottan kedvező a filmet övező botránysorozatnak. Aztán paradox módon amint igazán beindul a pereskedés, Flyntet meglövik és tolószékbe kényszerül, akkor kél életre igazán a főszereplő, és a film is akkor kerül igazán sínre, mi pedig rádöbbenünk, hogy az első óra mindössze a kontextus megteremtéséért volt fontos, más rendező 15 percben elintézte volna.
Amikor Forman már nem menekül a múltba, és szembenéz azzal, hogy pontosan mit is jelent az ma, hogy Amerika, akkor szabadul meg végleg a démonaitól és érkezik meg a mába egy igazi kortárs mozival: a film második fele pörgős, vicces, felforgató kavalkád, drámai meg erkölcsi feszültséggel van tele, és ami a legfontosabb, a régi, elveszettnek hitt Miloš szubverzív humorával beszél fontos társadalmi kérdésekről. Mert persze, a felszínen arról a sokat hangoztatott, kikezdett és perelt tételről szól, amiről sok amerikai film: a sajtó és a szólás szabadságáról, amit az alkotmányuk első kiegészítése garantál – de egy olyan rendező, aki fasiszta és kommunista diktatúrákban nőtt fel, teljesen másként látja ezeket. A fékvesztett kapitalizmusban a szólásszabadság nem egy jog, hanem egy kiváltság, és a kirakatper kifejezés teljesen mást jelent. Ennek fényében lesz igazán parádés a védőügyvédet játszó Edward Norton utolsó nagy beszéde a legfelsőbb bíróság előtt. Nem azért, mert sikerül lerángatni a nagyrabecsült talárosokat a Hustler alapítójának szintjére, és elérik, hogy rezzenéstelen arccal beszéljenek arról, hogy a tiszteletes úr akkor végülis közösült-e az édesanyjával vagy sem – persze, ez ma is frenetikusan vicces –, hanem mert okosan feszeget határokat: pontosan milyen is a közbeszéd minősége, meddig lehet elmenni; kinek jár a szólásszabadság, tényleg képes-e Amerika mindenkinek biztosítani ezt a jogot; miért védi az elvileg szekuláris törvény jobban a reverendában hazudozókat a flitteres tangában fetrengőknél?
Ennek tükrében elkeserítő az, hogy a filmet sikerült megbuktatnia a konzervatív erőknek, de még elkeserítőbb, hogy a Larry Flyint habitusa, túlkapásai, hülyéskedése ma már szinte alapkövetelményeknek számítanak az amerikai (és világ)politikában. A Hair még a Vízöntő korát vizionálta, a Larry Flynt pedig akarva-akaratlanul a féligazságok, a féknyúzok, a konstans cirkusz, a beszélgetést a témáról elterelő trumpizmus korát, ahol a show fontosabb, mint az érvek. Flynt és az életéből szélesvásznút festő Forman ironikusan, de mégis prófétikusnak bizonyultak: sajtószabadság helyett a bunkóság szabadságát jósolták meg, ami el is érkezett.
