Hosszú idő után újra benépesítik az ezüstvásznat Alexandre Dumas halhatatlan regényhősei. A három testőr: D’Artagnan egy monumentális, két fejezetre bontott nagyjátékfilm első felvonása, mely ugyan nem forradalmasítja a jól ismert történetet, két órán keresztül nívós szórakozásban részesít.
Se szeri, se száma A három testőr tengerentúli adaptációinak: Richard Lester híres filmtrilógiája éppúgy amerikai tőkéből forgott (legalábbis részben), mint Stephen Herek húsz évvel ezelőtti – mérsékelten izgalmas – vagy Paul W.S. Anderson közelmúltbéli – siralmasan pocsék – átirata. A franciák azonban most szeretnék bebizonyítani, hogy ez mégiscsak az ő történetük. D’Artagnan és a három muskétás örökbecsű históriája végre a nagyvásznon is visszatalál a forráskultúrájához: már önmagában is kivételes kegy, hogy rettenthetetlen testőreink végre ismét francia nyelven szólalnak meg, de Martin Bourboulon modern adaptációja más erényeket is csillogtat.
A három testőr: D’Artagnan egyébként egy két különálló fejezetre bontott, monumentális nagyjátékfilm első felvonása, és „csupán” technikai kivitelezését tekintve mondható korszerűnek. Bourboulon ugyanis nem akarta megátalkodottan 21. századivá lényegíteni a kulturális emlékezetből kirobbanthatatlan történetet, épp ellenkezőleg: lelki szemei előtt egy klasszicizáló, meghitten romantikus kalandfilm derenghetett fel, melyet bájos humor és nagyívű harci jelenetek fűszereznek. A történet sem tartogat semmiféle nóvumot azoknak, akik a korábbi adaptációkon cseperedtek felnőtté: középpontjában a Gascogne-ból Párizsba érkező D’Artagnan (François Civil) áll, akinek leghőbb vágya, hogy XIII. Lajos király (Louis Garrel) hűséges testőreinek előkelő sorába emelkedjen. Útja során hamar belebotlik a három muskétásba: Athos (Vincent Cassel), Porthos (Pio Marmaï) és Aramis (Romain Duris) előbb megleckéztetik, majd bizalmukba fogadják a tejfelesszájú kardforgatót. D’Artagnan és újdonsült mentorai hamarosan egy rút összeesküvés kellős közepén találják magukat: a ravasz Richelieu (Eric Ruf) háborút akar szítani Lajos és a francia protestánsok között, s fondorlataival Athost is halálos veszélybe sodorja.
D’Artagnan, Porthos és Aramis kettős misszióba kezdenek: egyrészt tisztára kell mosniuk az emberöléssel vádolt és halálra ítélt Athos nevét, másfelől meg kell akadályozniuk, hogy a már amúgy is megannyi társadalmi törésvonaltól szabdalt Franciaország belesodródjon egy teljességgel felesleges háborúba. Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière írók végeredményben hűségesen viszonyulnak Dumas eredeti históriájához, jóllehet néhány kevésbé fontos, ám színpompás mellékfigurát száműznek a forgatókönyvből – az ilyesmi persze elkerülhetetlen –, s egyetlen röpke jelenet erejéig az LMBTQ-tematika is beleszüremlik a cselekménybe. Ennyiben azonban ki is merülnek az alkotógárda „modernizációs szándékai”, hiszen A három testőr: D’Artagnan tényleg nem akarja megreformálni a nagymúltú mítoszt.
Egyszerű vonalvezetés, csodálatos kosztümök, gyönyörű színésznők és ötletesen megkoreografált, olykor meglepően erőszakos harci jelenetek: voltaképpen ezek az opusz legfontosabb hívószavai. Minden egyes képkockán látszik, hogy – európai mércével mérve – méregdrága produkcióról van szó, és nem is görbülhet sírásra az ajka annak, aki elsősorban a látványra kíváncsi: a tekintet szinte elvész a dinamikus drónfelvételek, a lélegzetelállító tájak és a tündökletes díszletek forgatagában. A 17. század elsüllyedt európai civilizációja teljes díszben pompázik (a cselekmény szinte a szélrózsa minden irányában terpeszkedik: bizonyos szálai Normandiában, illetve Angliában játszódnak), az pedig külön öröm, hogy egyetlen percig sem érezzük művinek ezt a mikrokozmoszt (szemben a hasonló korszakba kalauzoló, ám szinte teljes egészében komputeranimált A sellő és A Napkirállyal).
A hősábrázolás szintúgy tradicionális: túlrajzolt szerelmekkel, felnagyított jellemvonásokkal és fekete-fehér karakterekkel találkozhatunk, melyeket a remekbe szabott színészi alakítások töltenek meg némi mélységgel. A főszerepet alakító Civil minden igyekezete ellenére eltörpül a rezzenéstelen hüllőtekintetével is ezernyi érzelmet kifejező, kellően titokzatos és mondén Cassel mellett (Athos egyébként is a történet leginkább azonosulásra csábító karaktere), de Eva Green csörgőkígyószerű femme fatale-ja szintúgy telitalálat, akárcsak Pio Marmaï virgonc Porthosa, Garrel olykor heves vérmérsékletű XIII. Lajosa vagy Vicky Krieps tépelődő Anna királynéja.
A három testőr: D’Artagnan egyetlen zavaró hibája, hogy dramaturgiailag nem eléggé centrírozott. Az expozíció kissé nehézkes, és amikor végre vágányra áll a cselekmény, olykor túlfeszítetté is válik (különösen igaz ez a második játékrészre), ám a végeredmény ennek ellenére is egy ízig-vérig szórakoztató, rokonszenvesen régimódi kalandfilm. Kritikánk zárlatába mégis keveredik némi malícia is. Bourboulon darabja ugyanis hiába vegytisztán francia produkció, ha minden egyes snittje amerikaias ízlést tükröz. A három testőr: D’Artagnan olyan varázsfőzet, melynek receptjét Hollywoodból csenték el, így aztán muskétásaink hiába vették az irányt Franciahon felé, végül mégis az Álomgyárba érkeztek meg.
