Asterix és Obelix aktuális kalandja a filmsorozat korábbi részeivel ellentétben már nem az eredeti képregényeket veszi alapul, így a híres gall karaktereket ezúttal kizárólag a hollywoodi sablonminták terelgetik. A kulturális sokkal is felérő új történet készítői minden bizonnyal a magas nemzetközi bevételek reményében határozhatták meg alkotásuk új arculatát. De a készítőkből áradó minden lelkesedés és (anyagi) ambíció ellenére A középső birodalom a sorozat klasszikusa helyett csak lelketlen szuperprodukcióvá válik.
A képregénymozik kortárs divatját a francia filmesek sem hagyták figyelmen kívül az elmúlt évtizedekben. Luc Besson adaptációin kívül (Adéle és a múmiák rejtélye, Valerian és az ezer bolygó városa) Lucky Luke és a kis Nicholas rajzolt karaktereit is rendszeresen vászonra álmodják. A népszerű francia füzetek ráadásul olyan amerikai rendezőknek is váltak már célpontjaiul, mint az akció-virtuózként ismert Walter Hill (Fejlövés / Bullet to the Head) vagy Steven Spielberg (Tintin kalandjai). A legnagyobb sikereket azonban kétségkívül Asterix és Obelix eljövetelei szállítják folyamatosan. Legyen szó élőszereplőkről vagy animációról, a nézők rendszeresen találkozhatnak a gall duóval valamilyen formában. A sorozat sikereire pedig talán éppen az lehet a válasz, hogy a szuperhősök szerepeltetése a francia képregényekben igen ritka, a gallok varázsfőzetből nyert ereje viszont leginkább a(z amerikai) képregénypiacot mindig is uraló emberfeletti ikonok képességeit idézi meg.
Hatvanadix – Asterix évtizedei
A két rettenthetetlen gall harcos, Asterix és Obelix kalandjait immár 60 éve élvezhetjük. René Goscinny és Albert Uderzo kettőse hivatalosan 37 képregényben, tíz rajzfilmben és négy élőszereplős moziban állt ellen a római főségnek. A jubileum ugyan csak októberben lesz, ekkor – a már moziba került legújabb, különleges animáció után – kerül a boltokba a duó 38. kalandja is. Emiatt is érdekes áttekinteni az armoricai helyzetet.
Asterix és Obelix első mozipremierjük (Asterix és Obelix / Astérix et Obélix contre César, 1999) óta jártak már Egyiptomban (Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetés, 2002) és részt vettek az athéni olimpián is (Asterix az Olimpián, 2008), hogy a londoni kitérőt (Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát!, 2012) követően most Kínába siessenek az ország bajbajutott császárnőjének segítségére. Azonban míg a korábbi epizódok valós történelmi tényeket kifigurázva reflektáltak a kortárs mindennapokra, addig A középső birodalom fiktív események bemutatásán keresztül alkot a végső csata felé haladó sablonos utazásnarratívát, ami leginkább a tengerentúli szuperprodukciók sokadszor látott megoldásait idézi. A hősök és ellenségeik párhuzamos menetelése között váltogató narratíva során azonban sokkal inkább a csalódásokkal teli szerelmi csatározások kerülnek előtérbe, mintsem a főszereplő karaktereket meghatározó fizikai megpróbáltatások. A rajzfilmszerű, burleszkhumorban gazdag kalandok rendszerint az önfeledt gegekre épültek, melyek most többnyire a kínos romantikázásnak adják át a terepet. Cézár és Kleopátra bonyolult kapcsolata mellett Asterix és egy lökött kereskedő a hercegnő kegyeiért folyó párharcának, valamint Obelix a királyi testőrnő utáni vágyakozó udvarlásának jut a főszerep.
Jóllehet a bajtársak a szerelem mámorában tobzódnak, azért az erőltetett popkulturális utalásokban sem szűkölködik a produkció: a Krisztus előtti galambposta mai üzenethangokat ad ki, lépten-nyomon elcsépelt slágerek csendülnek fel (a kínai harcjelenetet aláfestő Kung Fu Fighting bejátszása híven tükrözi az alkotók ötlettelenségét), de ismert cameo-szereplőkből sincs hiány: Marion Cotillard és Vincent Cassel mellett Pierre Richard, valamint a futballista, Zlatan Ibrahimovic is ókori uniformist ölt magára. Gérard Depardieu megszokott alakítása Obelixként azonban erősen hiányzik a produkcióból, mivel a szerepet átvevő Gilles Lellouche játéka fájóan elidegenítő: a korábbi szerethető, naiv álmodozó figurát bugyuta behemótként jeleníti meg. Asterix esetében úgyszintén hasonló a helyzet, Guillaume Canet író-rendező-főszereplő víziója nem tükröz semmilyen érzelmet, csupán ripacskodásban tobzódik.
A film kibontakozó konfliktusai ugyan a kulturális kölcsönhatásokat próbálják kutatni, az időnkénti wuxia-képsorokon túl viszont a megvalósítás teljes ötlettelenségbe fullad. A szerelmi szálak és az akciónarratíva ellenére a fő konfliktus Asterix és Obelix nézőpontkülönbségei körül zajlik. Obelix büszke saját erejére és meglévő szokásaira, míg Asterix varázsital-szülte izmai miatt szégyenkezik és próbál haladni a korral. A két gall annyira el van foglalva saját szerelmeik meghódításával, hogy lassacskán egymás barátságáról mondanak le.
Az új karakterek pedig jóformán csak alibiként tengődnek a páros unalomig űzött játszmái mellett. A szokásosan beszédes nevű, dilettáns kínai, gall, római és minden egyéb nemzetiségű mellékfigurák mindössze egyszerű sztereotípiákat testesítenek meg, akik előszeretettel házalnak a sorozat előzményeit ígérő, de rossz emlékű nosztalgiával. Szóba kerülnek ugyan nevetség tárgyává tett kortárs társadalmi jelenségek és egyéb trendek – hogy a forgatókönyvírók a potenicanövelők használatától a növényi étrend kifigurázásáig állítsanak fel egy blőd értékrendet – a leegyszerűsített történetet egészestéssé duzzasztó kiszólások mégsem a cselekményt szolgáló összefüggő epizódokként hatnak, csupán parodisztikus elragadtatásoknak érződnek.
Az Asterix és Obelix: A középső birodalom sokkal inkább tűnik egy filléres ponyvairodalom adaptációjának, mintsem a legendás képregényhősök új inkarnációjának. A készítők bizonyítják, hogy az európai filmpiac is képes olyan reformoktól mentes, ötlettelen képregényfeldolgozásokat gyártani, mint amik többnyire a hollywoodi gépezetből kerülnek ki. Hiába a nemzetközi sztárgárda széleskörű felvonultatása vagy a látványeffektek vizuális armadája, a megalkotott képsorok a történet helyett csak merchandising-lehetőségekkel kecsegtetnek. Az ókori gall szuperhősök a fénykorát élő műfaj szatírájának megvalósítása helyett nívótlan fércművel kínozzák az egykori rajongókat.
