Csak azért mert húsz évig barátok voltunk, még nem kell azoknak maradnunk örökké – foglalja össze Max a főkonfliktus lényegét Guillaume Canet új filmjében, az Együtt megyünkben. Már majdnem megcsapná a nézőt az életszagúság ezzel a kijelentéssel, de győz a biztonsági játék: végül inkább egy kicsit vontatott, kicsit didaktikus, de kedves és szórakoztató feelgood-filmet kapunk remek francia színészekkel.
A színészből rendező-forgatókönyvíróvá átvedlett Guillaume Canet valószínűleg húsz éve maga sem gondolta volna, hogy harmadik rendezése a franciák egyik kedvenc filmje lesz, de aztán mégis így lett. Pedig az Apró kis hazugságok (Les petits mouchoirs / Little White Lies) nem volt hibátlan mű, kicsit hosszú, kicsit vontatott, kicsit giccses, de végső soron szerethető film lett, amelynél mondjuk az sem volt elhanyagolható fegyvertény, hogy Canet felesége, Marion Cottilard mellett a legismertebb francia színészek krémje is felbukkant benne. Nem véletlen, hogy felmerült benne a folytatás ötlete, hiszen az Apró kis hazugságok 2010-ben a második legnézettebb film volt Franciaországban, csak a Harry Potter és a Halál Ereklyéi első része tudta megelőzni, de például a Nolan-féle Eredetet lazán a dobogó harmadik fokára szorította. A komoly francia sztárparádé már akkor bevonzotta az embereket a moziba, kilenc évvel később ismét sikerült összecsődíteni a patinás stábot, Canet tollában pedig még volt elég apró kis hazugság egy második részhez is.
Az Együtt megyünk felépítése nagyon hasonlít az Apró kis hazugságokéhoz: a társaság ismét összekerül a tengerparti házban, igazi franciákhoz hűen végig esznek-isznak, hogy aztán a ki nem mondott problémák és az elnyomott konfliktusok néhány pörgős zene közbeékelésével felrobbantsák az idillt, és végül ismét kapjunk egy giccsbe hajló lezárást. Aki esetleg egy nagy összeborulós végkifejlet után elgondolkozik, hogy mi is történhet az ilyen társaságokkal pár év múlva, azoknak itt a válasz: a közös barát, Ludo halála hiába hozta látszólag össze a társaságot, utána megszakadt a kapocs, és a szokásos nyaralás sincs már többé a tengerparti házban. Max épp oda menekül le, hogy az összeomló életén keseregjen, amikor meglepetésként boldog születésnapot kívánva betoppan hozzá az egész társaság. Ki-ki egy plusz gyerekkel, meleg szeretővel vagy új frizurával, de egy dolog továbbra is a régi: mindannyian saját démonaikkal küszködnek, hazudva egymásnak, de maguknak is.
Az Együtt megyünk látványosabb érzelmi hullámvasútra ültet, mint az előző film, és a kormányhoz Canet egyértelműen Maxot ülteti: az ő kálváriájába látunk bele leginkább, ráadásul ő van a gödör legalján. Általa François Cluzet végre sokkal nagyobb teret kapott a kibontakozásra, és élvezettel játssza az idegileg totálisan kikészült férfit. Szerencsére a többi karakter sem sínyli meg azt, hogy egyvalaki föléjük emelkedik, és az új szereplők is sikeresen integrálódnak a társaságba, egyedül Max új barátnőjének karaktere lóg a levegőben tesze-toszán.
Szintén jót tett a folytatásnak, hogy jóval bőkezűbben adagolja a humort, mint az első rész. Márpedig kell is, hogy lehessen nevetni, hiszen azt viszont ismét nem sikerült kiküszöbölnie Canet-nek, hogy ne egy túlnyújtott, sok üresjárattal lassan előrelahadó filmet készítsen. Ha kicsit egyszerűen és gonoszan akarnánk összefoglalni a két film lényegét, az annyi lenne, hogy egy csapat ember egy házban az alábbi három dolgot műveli felváltva vagy párhuzamosan: eszik, iszik, balhézik. Mindezt érthető módon nehéz több mint két órán át érdekfeszítően tálalni, és míg az Apró kis hazugságok ebbe is bukott bele, addig az Együtt megyünk ezen a téren már jobban teljesít: már „csak” két és negyed óra, és a humorizálás javít az élményen, de még mindig túlságosan hosszan meséli el azt, ami másfél órában sokkal nagyobbat ütne.
Kicsit gyorsabban, élvezhetőbben, de végül ugyanoda jutunk el, mint az első résznél: a sok-sok apró konfliktus egy olyan lélektani gubancban teljesedik ki, amely mindenkit érint, és a tragédia szele ismét meglegyinti a szereplőket, hogy aztán a már megszokott, kötelező nagy, boldog összeborulásban érjen véget a történet. Így az életszag a végére eltűnik, hogy inkább egy megúszósabb, de kétségtelenül boldogabb finálét kapjon a történet, de közben legalább – még ha párszor az óránkra is kellett sandítani – viszonylag jól szórakoztunk.
