Magyarország idei Oscar-nevezése nem holokausztdráma; hanem – amint az alapjául szolgáló irodalmi mű címe is előrejelzi – „lányregény” filmen.
Egyszerre meglepő és – pozitív értelemben – várakozást keltő döntés volt, hogy Tóth Barnabás Akik maradtak című alkotása képviseli Magyarországot a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért folyó versenyben. A rendező nem először mérettetik meg az amerikai filmakadémia előtt, Susotázs című kiváló kisjátékfilmje tavaly az Oscar rövidlistájára került, korábbi, szintén emlékezetes rövidfilmje, az Újratervezés pedig gyakorlatilag virálissá vált a közösségi médiában. Minden okunk megvan tehát megszavazni neki a bizalmat – de azt beláthatjuk, hogy tévéfilmet indítani a világ legvágyottabb filmes szobrocskájáért nem szokványos lépés. Márpedig az Akik maradtak nyilvánvalóan tévéfilmnek készült, még akkor is, ha – részben épp Oscar-diplomáciai okokból – moziforgalmazásba kerül; ami önmagában nem gond, hiszen, mint azt például a Szász–Köbli páros vagy Bergendy Péter munkái bizonyítják, a televíziós műfajban is remek dolgokat lehet letenni az asztalra. A kérdés csak az, nem túl bő-e a hollywoodi zakó egy csendes, lírai hangvételű tévés kamaradrámának – de ez nyilván külsődleges tényező, amelynek vajmi kevés köze van a film erényeihez vagy hibáihoz.
Tóth Barnabás a huszadik századi magyar (és egyetemes) történelem egyik legtragikusabb periódusába helyezi történetét, anélkül azonban, hogy a történelmi tapasztalat túlságosan előtérbe tolakodna a személyes drámához képest. „Mindig az van, hogy megjelennek a szörnyű nácik, aztán később jön a vonat, a tábor (…) Engem nem ez érdekelt, hanem a »szép-emberi«, a gyógyítás, a traumafeldolgozás, az, hogy adjon valami pici vigasztalást vagy erőt azoknak, akik bármilyen traumán estek túl” – nyilatkozta nemrég a rendező, a végeredmény pedig bizonyítja, hogy nagyon is komolyan gondolta, amit mondott. Ezt csak azért érdemes előrebocsátani, mert jó, ha tudjuk, hogy a holokauszt mint referenciális keret nem elégséges – sőt, valójában nem is szükséges – az Akik maradtak értelmezéséhez. Az F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című művéből adaptált film két súlyosan traumatizált ember egymásra találásának és egyéniből valamilyen módon társassá váló gyászmunkájának visszafogottan poétikus története, amelyben a holokauszt természetesen nem elhanyagolható tényező, de inkább csak a – filmidőn kívüli – motivációk és okok jobb megértéséhez szükséges: a negyvenes szülész-nőgyógyász, Körner Aladár (Hajduk Károly) feleségének és gyermekeinek elvesztésétől szenved, Wiener Klára (Szőke Abigél), a dacos kamaszlány pedig szülei (valószínűsíthető) halálát nem hajlandó elfogadni.
A háttérben ott a Rákosi-éra egyre fojtogatóbbá váló légköre, a feljelentések, beszervezések, éjszakai elhurcolások komor, csengőfrászos világa, amelyben ez a két ember, már-már önmagát meghaladó erőfeszítéssel igyekszik rendberakni az életét – visszatalálni a normalitáshoz, nem-normális előzmények után egy nem-normális korban. Tóth Barnabás filmjének egyik legfőbb erénye, hogy minimalista ábrázolásmóddal képes visszaadni ennek a kapcsolatnak az összetettségét, apró rezdüléseivel és érzékeny pontjaival, sérülékenységével együtt. Ez persze nem lenne lehetséges a főbb karaktereket alakító színészek teljesítménye nélkül; és anélkül, hogy különösebben belemélyednénk a színészi játék elemzésébe, annyit mindenképpen meg kell állapítanunk: a cserfes, szeretethiányos és szeretnivaló tizenhatéves lányt alakító Szőke Abigélról egészen biztosan hallani fogunk még (pontosabban látni fogjuk a filmvásznon).
Klára és „Aldó” viszonyából, minden erre mutató jel dacára, nem lesz Lolita-történet. Kétségbeesett egymásba-kapaszkodásukat a szűkebb-tágabb környezetük azonban – legalábbis eleinte – csak egyféleképpen tudja értelmezni, a „vén kéjenc” és a „kis kurva” társadalmi konvenciók szerint elítélendő kalandjaként. Tóth visszafogottan, hatásvadászattól mentesen használja a néző elbizonytalanításának eszközeit, végig fenntartva azt a feszültségteli dinamikát, amely a két főszereplő kapcsolatát meghatározza, és amelyben a jelentéktelennek tűnő gesztusok is felértékelődnek (a #metoo korában ez is némi alkotói merészséget kíván): érezzük, hogy a sajátságos „apa–lány” viszony mögött mégiscsak lappang valami, ami talán több a barátságnál, de kevesebb az erotikus vonzalomnál, és hogy talán maguk sincsenek tisztában azzal, mi történik velük pontosan. És hiába kerülnek a „rendes kerékvágásba” a dolgok, a film zárlata ráerősít erre az ambivalenciára.
Az Akik maradtak tipikusan az a film, amelyről könnyen – túlságosan is könnyen – fogalmazhatunk meg üzenetértékű szentenciákat. Érzékeny, megindító (de nem szépelgő) felnövéstörténet, mozgóképes „lányregény”, amelyhez érdemes a kettős – írói és rendezői – szándék szerint viszonyulni: vagyis az emlegetett „szép-emberi” megtalálásának vágyával. Hiszen, amint az eredeti mű szerzője fogalmaz, az „ocsmány-emberit” már oly sokan megírták.
