Tóth Barnabás az Akik maradtak után maradt a történelmi (fél)fikciónál, és Stefan Zweig elbeszélését kiindulópontnak használva olyan filmmel jelentkezett, amelyet akár Köbli Norbert is írhatott volna 2010-es évek közepén. A Mesterjátszma működőképes műfaji gépezet, ám túl sokat akar beleszuszakolni a szűk másfél órás játékidejébe.
„Ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen” – a Mesterjátszma alapjául szolgáló kisregény szerzője, Stefan Zweig írja az alábbiakat a sakkról, a mondat azonban a filmműfajok kontextustában is remekül használható. Egyszerre régi, jól bejáratott, miközben folyamatosan megújuló képződményekről van szó, amelyek szabályait csak akkor lehet áthágni, ha jól ismerjük őket. A zsánerfilmezés Magyarországon még mindig nehéz téma, a különböző vígjáték-változatokon kívül egyik műfaj sem tud hosszú távon gyökeret ereszteni. Ám Tóth Barnabás legújabb filmjének kortárs párdarabjai könnyen felismerhetőek: Köbli Norbert forgatókönyveiből készült a 2010-es évek közepén jónéhány hasonló alkotás (Szabadság különjárat, A berni követ, Félvilág, Árulók), amelyekben a történelmi tények háttérként szolgáltak a fikció, a melodramatikus történetszálak számára. Emellett persze a rendező a saját bőréből sem bújt ki, az Akik maradtak vonásai is felismerhetőek Tóth új filmjében (gondolok itt elsősorban a történelmi viharai mélyén megbúvó személyes kapcsolatra), ám a rendező ezúttal azt akarja elérni, hogy ne bízzunk mindabban, amit látunk, tehát egyszersmind el is távolodik az említett előzményektől.
„Miért kurva, aki fél egyedül?” – Tóth Barnabás: Akik maradtak
Magyarország idei Oscar-nevezése nem holokausztdráma; hanem – amint az alapjául szolgáló irodalmi mű címe is előrejelzi – „lányregény” filmen.
Az 1956-ös forradalmat leveri a szovjet hatalom, a helyieknek egyetlen lehetősége van: menekülni, amíg lehet. Az ifjú sakktehetség, Márta (Varga-Járó Sára) és barátja, István (Váradi Gergely) egy vonaton próbálja elhagyni Budapestet. A járművön több furcsa idegennel találkoznak: ott van Piros (Péterfy Bori), aki a kezdetektől fogva gyanúsan viselkedik, Czentovics (Mácsai Pál), akinek legfőbb vágya, hogy megmérkőzzön Mártával, és persze idővel a B névre hallgató pap (Hajduk Károly) is előkerül, aki meglepően sokat tud a titokzatos játékról. De egyre égetőbbé válik a kérdés: pontosan hol és mikor játszódik ez a történet?
Tóth Barnabás új filmje pedáns thriller. A műfaji elemek jól azonosíthatóak és jól is működnek benne, sőt, olyan fordulatai is vannak, amelyek alapjaiban határozhatják meg, hogy mit gondolunk a történetről. Épp ezért nehéz erről a filmről spoilermentesen írni – ám igyekszünk csak a legszükségesebb mértékig említeni a cselekményt. Az pedig mindenféle konkrétum nélkül belátható, hogy az említett hatás eléréséhez a rendezőnek el kellett minket bizonytalanítania: az első látásra még vágási hibának érzékelt kontinuitási probléma később értelmet nyer, a díszlet pedig egy alkalommal oldalról nyílik ki: vegyük észre, hogy egy filmet nézünk és játékot űznek velünk. Ebből a szempontból a Mesterjátszma konzekvensen végigvitt vállalkozás; a legfontosabb kérdésekre választ kapunk, nincsenek jelentős logikai hibák, egyedül a pap történetszála bonyolítottabb a szükségesnél.
Azt is ki kell emelni, hogy a tévéfilmes költségvetés ellenére nagyvásznon sem vall szégyent a Mesterjátszma látványvilága. A helyszín magától értetődő módon erőteljes kamarajelleget biztosít a filmnek, ám a szűk tereket kreatívan alkalmazzák az alkotók. A vonat szinte önálló szereplőként vesz részt a történet alakításában, és persze előhívja az utazás ősrégi metaforáját is, amely ebben az esetben világok közötti és klasszikus mentális állapotváltozásként is értelmezhető.
Ugyanakkor míg zsánerfilmként kompetens Tóth Barnabás rendezése, midcult műként értékelve már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Ennek elsődleges oka a forgatókönyv, azon belül is főleg a dialógusok milyensége. Nagyon sok az idézetnek szánt mondat a Mesterjátszmában, s ezek gyakran nemcsak kontextusidegennek, de kifejezetten esetlennek is hatnak. Amin az sem segít, hogy míg Mácsai Pál és Hajduk Károly ebben a filmben is remek, Péterfy Bori vagy épp a debütáló Varga-Járó Sára nem találja a fogást a karakterén. Bár persze ez nemcsak az ő hibájuk, hiszen a figurák végig vázlatosak maradnak. Ami persze magyarázható lenne egy ennyire egyértelműen a történet végi fordulatra építő filmnél, ám mivel a csavar is az egyik fő karakterhez tartozik, annak érzelmi tétjéhez sokat hozzátett volna, ha jobban megismerjük a szereplőket.
Pedig Tóth Barnabás sok jó szempontot felvillant: lehetett volna érdekes a szerelmesek közötti kulturális különbség is, de még inkább az a kiszóláshalmaz, amit a címben idéztünk meg. A Mesterjátszmának mintha a magyar történelemről is lenne mondanivalója (pláne ha a vonat végén található két vagonra gondolunk), ám ezek kifejtetlen utalások maradnak. A film egyértelműen leggyengébb pontja pedig az egyik fontos karakter mentális betegségének ábrázolása, amely olyan sematikusra sikerült, amilyent ma már tényleg nagyon ritkán látni bármilyen alkotásban.
A kollektív pszichózis remekül illik Stefan Zweig művének tematikájához, így az ‘56-os forradalom beemelése feltétlenül jó ötlet volt, még ha nem is kerül új megvilágításba. A Mesterjátszma közel sem rossz film, ám széttartó fókusza miatt működőképesebb elemei is veszítenek erejükből.
