Nem az Aura fogja bizonyítani, hogy van potenciál a magyar science-fictionben, pedig a lelkesedés és a szándék megvolt az alkotók részéről. A legnagyobb baja viszont, hogy „rendes” filmként suta, amatőrfilmként meg már nem elég amatőr ahhoz, hogy hibái ellenére is szerethető legyen.
A húszéves fennállását ünneplő Cruel World Team e jeles alkalmat új nagyjátékfilmmel koronázta meg, amely a Sherlock Holmes nevében sikerét volt hivatott megismételni. Az ambíciók egy fokkal ezúttal nagyobbak voltak: egy szűk helyszínen játszódó, mindössze négy karaktert mozgató high-concept sci-fivel jelentkeztek. Négy, a középiskola utolsó éveit taposó fiatal arra ébred, hogy autójukat, és annak közvetlen környezetét egy különös, víz alapú búra vette körül. A cél egyértelműen a kijutás, ugyanis ahogy telik az idő, úgy fogy a levegő is. Időközben felszínre jönnek az ellentéteik, elfeledett emlékek, rejtett gondolatok, ők pedig rájönnek, hogy a furcsa búrának tervei vannak velük.
A magyar filmgyártásban hiánycikk a sci-fi – akárcsak a horror –, pedig mindkét zsánerben az az előnyös, hogy igen kevés pénzből lehet sikeres, sok embert megszólító filmet készíteni. A hiányt rendszerint azzal indokolják, hogy a magyar nézőket nem igazán érdekli ez a két műfaj, de mivel nem is készülnek ilyen filmek, így esélyt sem adnak az ellenkezője bizonyítására. Márpedig szerintem van egy (talán) kisebb, de annál lelkesebb és aktívabb réteg, amely igényli, én legalább is ennek tudom be azt a kíváncsisággal vegyes érdeklődést, ami az Aurát egyáltalán a felszínen tartotta, és ami miatt több emberhez eljutott, mint mondjuk a szintén „függetlenfilmként” aposztrofált Attila legendája. A szomorú hír, hogy valószínűleg nem ez a film fogja elindítani a műfaj reneszánszát hazánkban. Gyengécske próbálkozás, ami érezhetően Spielberg és Joe Dante hatása alatt készült, ám csak a már régen lejárt kliséket sikerült átvenni, hasonló hangulatot nem sikerült teremteni.
A végig egy helyszínen játszódó, kevés szereplőt mozgató filmeknél különösen fontosak a jól megírt karakterek és párbeszédek, meg a jó színészi játék, hisz a kamera az idő nagy részében rájuk korlátozódik, az ők reakcióikat kell nézzük. Sajnos az Aura már itt zakózik egy hatalmasat. A karakterek a legósdibb 80-as évekbeli klisékből vannak összerakva (úgy, mint az eminens, de titkon vagány lány, az okostojás nagyszájú szemüveges nerd, a kőostoba műmacsó srác, meg a lánnyal összejövő intelligens, koraérett falkavezér). A párbeszédeik meg olyanok, mint amikor a 40 körüliek megpróbálják kitalálni, milyenek a mai fiatalok, ezért a karaktereik szájába adnak egy csomó szlenget, meg vagánynak szánt, kínos arcoskodást. Az különösen kellemetlen, amikor egy ifjúsági film nem ismeri és érti azt a korosztályt, akikről szólni szeretne. A legrosszabb a műmacsó, akinél legalább háromszor elsütik az „annyira buta, hogy nem tudja rendesen kimondani a szavakat, haha” poént, ami már elsőre is erőltetett. Hogy teljes legyen a képzavar, az egész időnként áltudományos halandzsával keveredik. Amikor pedig elkezdik „kibontani” a karaktereket, az egész csak még érdektelenebbé válik, ugyanis attól nem lesz többdimenziós egy karakter, hogy van egy titok a múltjában.
Ezek után az még hagyján, hogy egyáltalán nem viselkednek emberként, időnként mintha ők maguk is meglepődnének, hogy miket művelnek a film ritmusának erőltetett növelése érdekében. Például amikor a falkavezér és az eminens lány váratlanul összejönnek – mindenféle előzmény nélkül, mindössze két mondatot váltva egymással, konkrétan erőszakkal berángatva a filmbe a felesleges románcot. De amúgy sok másnak sincs előzménye, nincs a filmnek kiforrott dramaturgiája, plot hole-ok egész sora övezi a történetet. Ennek oka abban keresendő, hogy csak azért, hogy mozgalmasnak látszódjon a cselekmény, az alkotók arra törekedhettek, hogy minden öt percben történjen valami, csak hát ebből a sok történésből nem igazán áll össze egy kerek valami, úgynevezett történet. De persze az érdeklődés folyamatos fenntartását a színészi játék sem segíti, a szájukba adott, béna mondatokat amolyan szappanoperás manírral tupírozzák még rosszabbra, így rövid időn belül minden szereplő érdektelenné válik, s így mindenféle velük kapcsolatos történés is.
Pedig a szegényes eszközök ellenére a film kifejezetten jól néz ki, a látványelemek és animációk teljesen korrektek. Technikailag kifejezetten profi, de ez is hátrányára válik. Ugyanis a hideg profizmusnak hála eltűnik mindenféle amatőr báj, ami miatt esetleg a hibái ellenére is valamennyire szerethető lenne az Aura. Egy profin kinéző, de fapados forgatókönyvű, unalmas film lett. Szóval ha már a technikai tudást sikerült ilyen szintre fejleszteni, nem ártana a történetmesélőit is, ugyanis ez még nem jó, de már nem szimpatikusan amatőr. A film láttán meg valahol az is érthető, hogy erre miért nem kaptak támogatást. A szándék és a lelkesedés ugyanis önmagában kevés, ami a vászonra kerül, az a lényeg, és ami itt vászonra került, az ötlettelen és legjobb pillanataiban is csak unalmas középszer.