Élünk, ennél fontosabb dolgunk nincs. Nem mindegy hogyan, nem mindegy mikor, és nyilván az sem mindegy, hol és kivel. Néha a véletlen belerondít, néha rosszul döntünk, aztán meg van, hogy helyettünk döntenek, de élni akkor is szükségszerű. Az Utazók egyik, de nem egyetlen valamirevaló tanulsága ez. A másik pedig, hogy a szerelem, ó, a szerelem. A harmadik... nos… izé… harmadik nincs.
A sci-fi-irodalom és Hollywood űrdrámái több ízben is problematizálták az otthonától távoli, élhetetlen környezetbe szakadt ember magányát és a vele járó őrületet. Mindegy, hogy űrhajón vagy bolygón következik be a társaság hiánya, jellempróbaszerűen hol megbuggyan a hős (Moon / Hold), hol a túlélésből fakadó elfoglaltsággal soha nem próbált képességeket fedez fel magában (The Martian / Mentőexpedíció). Van viszont úgy is, hogy morálisan megfenekel, és túlélési ösztöneit magára vagy másokra ártalmas formában éli meg (Interstellar / Csillagok között). A sci-fi képzelt világában mindenképp.
Az Utazók drámája is hasonló központi kérdésre épül, de kicsit másképpen. Az Avalon egy hatalmas csillagközi hajó, amely a Földről 120 éven keresztül a Homestead II nevű bolygóra tart, fedélzetén 5000 alvó telepessel. Egy meteorködön áthaladva Jim Preston szerelő (Chris Patt) hibernációs burka elromlik, és hősünk felébred 90 évvel az úticél elérése előtt. Visszaaludni nem tud, minden számítás szerint tehát ott öregszik és hal meg majd a hajón, magányosan, ha csak a modoros android csapost és az arctalan robot pincéreket nem tekintjük társaságnak. Mit csinál hát ilyenkor az ember: a gyönyörűen kimunkált hajóbelsőből előbb üzenni próbál, majd átkutatja a raktárakat megoldás után, aztán igyekszik felébreszteni bár egy legénységi tagot, aki segíthetne (de a fedélzetre nem jut be), később elfoglalja magát (kosarazik, vedel, kisétál az űrbe stb.), ám magányosságát nemigen enyhíti egyik sem. Már-már öngyilkosságot követne el, amikor megpillantja Aurora Lane-t, a hamvasszőke írónőt (Jennifer Lawrence), és olthatatlan vággyal belehabarodik. Csak hát, ugye, Aurora alszik. Dilemma a javából: felébressze, és ezzel arra ítélje, hogy akárcsak ő, ott végezze a hajón, de legalább ő maga nem fog többé unatkozni, vagy ugorjon fejjel a nagy sötét semminek. Az ember tehát nem pusztán társas lény, de önző is. Aztán apránként kiderül, hogy a hajó nem egészen biztonságos, szóval azzal is foglalkozni kell.
Négyszereplős kamara-sci-fi az Utazók. Chris Pratt és Jennifer Lawrence, Hollywood ifjú, ezúttal nem túl meggyőző, sokmilliós gázsikhoz szokott két csillaga mellett Michael Sheen remekel az örökké elfoglalt android szerepében, mellettük pedig Laurence Fishburne alakít egy elvárhatóan szolidat, mint a hajó főmérnöke. A rendezésért Morten Tyldum (The Imitation Game / Kódjátszma) felel, és mulatságos pillanatokkal ellenpontozott kedvesen kegyetlen történetet kanyarít a szemet kápráztatóan dizájner hajóbelsőben, amely díszletek az Inception / Eredet látványvilágát is megalkotó Guy Hendrix Dyas keze munkáját dicsérik. Viszont a csapnivalóan irracionális, logikai bukfencektől terhes és a lányregények kényelmes egyirányúságát minden ízében kiszolgáló forgatókönyvre Jon Spaithsnek (Prometheus, Doctor Strange) jóformán semmi mentsége.
Az még hagyján, hogy az elbeszélést egy alapos megágyazást követően alig léptetik ki a hollywoodi romkom-narratíva klasszikus hármas tagozódású (szerelem-csalódás-jóvátétel), rég redundáns szerkezetéből. Továbbá az sem oly nagy vétség, hogy a forgatókönyv-fejlesztő műhelyben teljességgel mellőzték az életszagúság aranyszabályát, tudniillik azt, amely előírja a történetdarabkák kapcsolódási pontjainak ésszerű egymáshoz érintését. Az ördög a részletekben rejlik – szajkózza a posztmodern – és itt is a részecskéken áll és bukik az összkép, a problémákat viszont ügyesen elrejtik az űr látványának kevésbé szokványos spanyolfala mögé, s ezzel részben meg is ússzák. Végzetes pecsétet viszont a PG-13-as besorolás és minden velejárója üt a filmre, az, ahogyan az embert meghatározó törvényeket működtetik: ebben a világban a bánat csak idő kérdése, korántsem egy mérgezően keserű állapot, a tömegvonzást nem az izombírás vagy a gravitáció befolyásolja, hanem a vágás meg a montázs, a víg elemek logika nélkül pusztán csak önmaguk iróniái, s a halál eltörpül a dramaturgiai szükségszerűség mellett.
Morten Tyldum sci-fije abban az irgalmas tévhitben született, hogy az emberi lét fizikai és érzelmi korlátainak feloldásával lehet drámát építeni. Viszont a célirányosság, mint egyetlen dramaturgiai hajtómű nem nyújthat többet egy Prérifarkas-Kengyelfutó-hajsza minőségénél, így az Utazók is megreked a cukormázas, galamblelkűen ádáz és csillagászati költségvetéssel tető alá hozott rajzfilm szintjén.
