A lassan aggastyánkorba lépő Ridley Scott legnagyobb sikeréhez, A nyolcadik utas: a Halálhoz (Alien) tért vissza a Prometheus című, nem hivatalos előzményfilmmel. A szörnyeteg több sebből vérzik, de nagyon jól tartja magát.
A nyolcadik utas: a Halál elsősorban azért működött, mert tökéletes ötvözete volt a sci-fi és a horror zsánereinek: a „keresd és pusztítsd el”-monstrumfilmek a történelmi múlt vagy a jelen miliőjében egyre kevésbé voltak életképesek, a sci-fi környezet viszont éppen ideális volt, itt ráadásul egyszerre érvényesülhetett Scott világteremtő tehetsége (melyet aztán következő sci-fijében, a Szárnyas fejvadászban is nagy sikerrel prezentált) és húsbavágó erőszakábrázolása (amit a Hannibalban vagy a Gladiátorban is bemutatott). Az Alien-franchise Scott nélkül ment tovább, a hozzá hasonlóan vérprofi és megalomán James Cameron rendezte A bolygó neve: Halál minden idők egyik legjobb folytatása, David Fincher A végső megoldás: Halál és Jean-Pierre Jeunet Alien 4.: Feltámad a halál című installációi is bőven átlagon felüli, direktoraik nevéhez méltóan stílusos sci-fik, de már kívánnivalókat hagytak maguk után, a széria kifulladását egy blaszfémikus crossover (Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen) és annak még rosszabb folytatása is jelezték.
A közeli jövőben járunk, hőseink egy kutatócsoport tagjai, akik az emberi faj eredetét kutatják: egy barlangrajzokból összerakott csillagtérkép alapján igyekezve megtalálni földönkívüli teremtőinket egy halálos ágyán lévő babonás multimilliomos (Guy Pearce megöregítve) megbízásából. A teremtők feltételezett bolygójára induló expedíció csodás eredményekkel szolgál, de – ahogy Jeff Goldblum karaktere mondja a Jurassic Park 2. – Az elveszett világban – „mindig így kezdődik, aztán jön a futás, meg a sikítás”. A csapat többnyire ismerős karakterekből áll: az eredeti film (és a Szárnyas fejvadász) mintájára kapunk egy robotot (a sokat dicsért Michael Fassbender), valamint egy Sigourney Weaverhez és Scott számos hőséhez hasonlóan maszkulin női protagonistát (Noomi Rapace zseniális választás volt a szerepre).
A Prometheusról könnyű verdiktumot mondani: tartalmilag rossz, formailag jó. Jon Spaiths és Damon Lindelof forgatókönyve összecsapott munka, első draftnak nem lenne rossz, de végső verziónak nehezen vállalható. Vannak pozitívumok: a sci-fi sémák használata rendben van, a 2001: Űrodüsszeiáéhoz és a Szárnyas fejvadászéhoz hasonló filozofikus szál jó ötlet, a felfedezésnarratíva kiválóan működik, a posztmodern felé tett kacsintás is jó pont. Nem hiányzik az őrült tudós és az Isten posztjára törő, telhetetlen határsértő hős sem, ezek viszont már inkább a horror bonyodalmai, ebben a zsánerben viszont megbukik a film. Sok az üresjárat, az ellipszis, ami tönkreteszi a feszültséget és a hangulatot, dramaturgiailag rossz a nyitány, a történetnek egyszerűen nincs íve. A horrorjelenetek többsége csak epizód, a fabula semmit nem vesztett volna, ha kimaradnak, továbbá epikus csatákat is hiába várunk. A film prequelként sem tesz hozzá sokat az Alien-mitológiához, önálló filmként és előzményként egyszerre marad érdektelen, ilyen szempontból ugyanolyan sikertelen, mint a hasonló A dolog-prequel.
Viszont amilyen gyenge volt A dolog formailag, olyan brilliáns a Prometheus. Már a nyitány megveszi kilóra a nézőt: mintha Az élet fáját látnánk, Dariusz Wolski operatőr még a Dark Cityben sem volt ennyire penge. A látványvilág tökéletes, mély 3D-ben, IMAX-vásznon egyenesen lélegzetelállító. Horrorként is működik: az ufók realizálása hibátlan, a sokkszcénák mind ambiciózusak, igyekeznek megfejelni A nyolcadik utas: a Halál híres jelenetét (a császármetszéses alien-otthonszüléstől a néző garantáltan mocorogni kezd a székében). A rendezés tekintetében már tökéletes prequelről van szó, egyszerre működik retró sci-fiként és szállítja ugyanazt, amiért az Alien-franchise szerethető. Az is isteni csoda, hogy az alkotók mernek százmillió fölött költeni egy véres – és emiatt magas korhatárt kapott –, sztárok nélkül készített sci-fi horrorra, aminek önmagában még a címe sem közönségvonzó (hogy korunk nézőjét milyen címekkel lehet megfogni, arra jó példa Miley Cyrus érkező remekműve, a LOL). Scott feledteti a forgatókönyv hibáit, és azt, hogy a Gladiátor óta, azaz tizenkét éve nem volt igazán meggyőző rendezése. Jó látni, hogy az alkotók tudják, hogy milyennek kell lennie egy sci-finek. „Olyan dolgokat láttam, amiket ti, emberek el se hinnétek...” – kezd monologizálni Rutger Hauer replikánsként a Szárnyas fejvadászban, és ehhez hasonló földöntúli élményt ad a Prometheus is.
