A Bárányok hallgatnak (1991), Thomas Harris regényének Jonathan Demme rendezte filmváltozata mindmáig őrzi helyét a thrillerek pantheonjában. Semmi esetre sem poros klasszikussal van dolgunk, a filmet újranézve bebizonyosodik, hogy 10 évvel a bemutatója után sem vesztett erejéből.

Ez a zsanérfilmtől ritka teljesítmény egyrészt Demme atmoszférateremtő képességének (a film maga a két óra klausztrofóbia), másrészt pedig a két központi figura – a kezdő nyomozó Starling (Jodie Foster), illetve Hannibal Lecter (Anthony Hopkins), a brilliáns elméjű fenevad – minden percében gyomorszorító párharcának (tétje: egy ember élete) köszönhető. A börtöncella üvegfalának ellentétes oldalairól farkasszemet néző férfi és nő csak egyetlenegyszer kerül testi érintkezésbe a film során, de ez az egy pillanat – csupán ujjaik érnek össze – nincs jobb szó rá, hátborzongató. Nem utolsó sorban azért, mert nyilvánvalóvá válik a „szépség” és a „szörnyeteg” közötti tiltott, erotikus vonzalom.

Ridley Scott Hannibálja ott folytatja, ahol Demme Bárányokja abbamaradt. (Emlékeztetőül: Lecter a film végén kiszabadult, de a szellemes epilógusban biztosította Clarice-t, hogy nem fogja bántani.) Hannibált Firenzében látjuk viszont, polgári viseletben, a legnagyobb jólétben, akadémiai elismerés küszöbén. A cselekmény kulcsfigurája a doktor bűnös múltjának egyik szereplője, válogatott kegyetlenkedéseinek egyetlen túlélője. A bosszúra éhes, testileg-lelkileg torz, nagyhatalmú pszichopata (a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Gary Oldman) hajtóvadászatot indít Lecter elfogására, hogy aztán nemes és annál perverzebb bosszút állhasson megnyomorítóján.

A doktorra feni a fogát egy lecsúszott olasz nyomozó, és egy egész vadkancsorda is. Nemsokára Clarice (Foster szerepét Julianne Moore vette át) is bekapcsolódik a hajszába. Az időközben az FBI-ban (mely afféle családpótlékként szolgált számára) mélyen csalódott Clarice egyszerre üldözi és oltalmazza a doktort. Ambivalens viszonyuk azonban, mely a legfőbb mozgatórugója volt a Bárányoknak, ezúttal alig kap figyelmet. Ridley Scott, e bérmunkákra szakosodott, egykor nagyreményű, manapság kizárólag kasszasikerekben érdekelt direktor (a Gladiátor rendezője), nem képes megragadni a lényeget, nála a szabadon bóklászó szörnyeteg jóval kevésbé félelmetes, mint amilyen annak idején volt, üvegkalitkába zárva. Lecter alakja veszélyt alig sugároz, Hopkins jóformán csak önironikusan mosolyog. Scott rendezői stílusa magamutogató, történetvezetése egyenetlen, filmje nem több míves, külön-külön figyelmet érdemlő képeket összefűző leporellónál.

A hosszú álmából felébresztett Hannibál álmos és álmosító, holdkóros „szörnyeteg", halványan emlékeztet csupán tíz évvel korábbi önmagára. Hiába húzzák rá a védjegyként szolgáló szájmaszkot, hiába nézhetjük végig – teljesen feleslegesen – egy skalpolással végződő rémtettét, a figura panoptikumi viaszbábu marad. Talán valamivel jobban jártunk volna, ha a Harris-regényben a Hannibál múltjára, gyermekkorára történő utalások valamiképpen belekerülhettek volna a filmbe. Kevesebbet láttunk volna a csodás Firenzéből, és talán többet a Lecterben lakozó sötétségből.