Nagyon úgy tűnik, hogy a Hannibal Lectert zabálják az emberek, mert sorrendben ez már a negyedik vele kapcsolatos történet (Thomas Harris, a figura kitalálója ezúttal a forgatókönyvet is jegyzi), és az ötödik film. A Hannibál ébredésében kedvenc mumusunkat zsenge gyermekkorától a „foga fehérjének kimutatásáig” tanulmányozhatjuk, konstatálva hogy lám-lám, Hannibál is volt egyszer fiatal, rokonszenves, és szép kisfiú.
Bátor vállalkozásnak tűnik az Anthony Hopkinstól lassan már megkülönböztethetetlen figurának is előzményfilmet kovácsolni, hiszen nem igazán merülhetett fel eddig, hogy Hannibálnak épkézláb lelki indíttatása lenne. Elvont, fogalmi, feneketlen jelenség, megszemélyesített fekete lyuk inkább, akibe nehéz belelátni az életrajzot. Filmes sorozatgyilkos kollégáival ellentétben ő nem visel maszkot: ő maga a maszk, a félelem tárgya, maszkja letéphetetlen, a gyilkos megfejthetetlen és ezért elpusztíthatatlan. Ránézésre hűvös arisztokrata orvos; magabiztos, és hideglelősen erkölcstelen, gátlástalan „jellem”, aki az általa megevett emberekből építi fel személyisége megbonthatatlan fundamentumát. Amolyan nietzschei/zarathustrai embert fölülmúló „ember” (übermensch), önmeghaladása pedig abból fakad, hogy nem ismer el semmilyen magasabb rendű hatalmat vagy valóságot (például istent), melyhez életét, tetteit, gondolatait hozzámérheti, hanem saját magát fokozza ideállá.
Ehhez képest rendes tollfosztáson ment át a figura: a kis Hannibál (Gaspard Ulliel) egy korán árvává tett Monte Cristo vagy inkább egy gonosz Batman, aki amolyan Darth Vader-esen a későbbiekben rosszra használja fel az erőt. Szüleit megölik a második világháború alatt, majd elmebeteg náci katonák az általa hőn szeretett és oltalmazott húgát gyilkolják meg, és ők kényszerítik a kis lurkót a kannibalizmusra is. Lecterben meghal valaki, felcseperedvén sem képes túltenni magát lelki traumáin, igaz, a társadalom sem könnyíti meg a dolgát. Hiába kerül a szép nagynénje (Gong Li) gyámsága alá, aki végre felelősséget vállalna érte, ő a vendettára esküszik, addig nem nyugodva, míg kishúga elpusztítóival egyenként le nem számol. Vérszomjas fenevaddá válik, állativá, és legalább annyira szánalmassá ezáltal, mint a Memento Leonard Shelbyje, önnön bosszúszomja rabszolgájává. Vajon meg kellene érteni ezt a fiút? Hiszen ő is – mint már annyi amerikai dühös ember – a szentnek tartott családját veszíti el: így a „hannibalizmus” a szeretet és a fájdalom nevében történne?
A film a fentiek ellenére profi módon van elkészítve, a rendező hozza a formáját (Peter Webber, aki már a Girl with a Pearl Earringgel is bizonyított) gyönyörűen fotografált képekkel, hibátlan világítással, szép színekkel kecsegtet, és a ritmusa is feszes. Eltekinteni a felületességektől és olcsóságoktól azonban elég nehéz, amit sajnos nem kompenzál a technika sem. A film erőteljesen látványcentrikus, ami nem lenne baj, mert legalább nem unalmas, viszont minden ez alá rendelődik. Mintha gyorsan túl akarna lenni a formaságokon. A nácik nagyon gonoszak, Gong Li (Lady Murasaky, a nagynéni) hűvös, gyönyörű, kötelező egzotikum, Hannibál pedig a dacos amerikai minta, aki nem hagyja magát.
A film vége viszont legalább frappáns, jópofa, szép utalás a következményekre még akkor is, ha így feltevődik a kérdés: ha eddig gondosan a kiválasztottak kerültek terítékre, akkor miből is lesz a kannibál? Miért szakad meg következetesnek lenni további áldozatai kiválasztásában? Vagy az egy másik ébredés?
