Jó szándékból elkövetett felszínesség esete áll fenn Anna Kendrick rendezői debütjében: az intézményesített félrenézésésével is a szexuális ragadozókat bátorító patriarchális társadalmat és a benne vergődő nők fenyegetettségét megtörtént eseményekre támaszkodva, mégis csontig lerágott közhelyekkel akarja árnyalni.
A hetvenes években ténylegesen működő sorozatgyilkos, Rodney Alcala gagyi, tévés párkereső műsorokban is megfordult, hogy fiatal női áldozatokat találjon magának. A premissza kevert tónusú, csillámló szadizmusát és éjfekete komorságának kontrasztját tekintve szimpatikus alkotói hozzáállást, érettséget tükröz Kendrick filmjének szándékolt érzelmi fojtottsága és a sokkolást messzire kerülő letisztult formanyelve, illetve, hogy fontoskodó nagyotmondás helyett mer kicsiben gondolkodni. Ebben a tekintetben valóban képes mélyebbre nézni, mint a szintén első rendezésével idén jelentkező Zoë Kravitz hasonló tematikájú műve, a rejtélyfetisiszta dramaturgiájával shyamalani thrillerek útját járó, dühödt rape-and-revenge kiáltványa, a Vészjelzés. A Nő a reflektorfényben legerősebb aspektusa mindössze a film ígéretes alapkoncepcióját adó bizarr szituáció valóságmagja, minden más csak elvesz belőle. A hozzátoldott körítés és az elsőfilmesekre jellemző bárddal megmunkált üzenet egyaránt tompítják a metoo-mozgalomba illeszkedő és a nők széleskörű kiszolgáltatottságát kommentáló sztori élét.
Sheryl (Anna Kendrick) feltörekvő színésznő, a kínos meghallgatásokon kívül nem sok sikerélménnyel, a castingosok a nevét sem képesek megjegyezni, illetve még egyetlen bizalmasa, az ügynöke is próbál rámozdulni. Nagy keservvel beválogatják egy ócska társkereső tévéshow-ba, ahol három ismeretlen férfi közül kell kiválasztania a legszimpatikusabb versenyzőt. Az egyikük nyilván a megnyerő sorozatgyilkos, bár Kendrick elsősorban nem a meglepetésfaktorra, sokkal inkább a bizarr helyzetben rejlő suspense-re, illetve a szórakoztatóipar érzelmeket és az emberi minőséget teljes mértékben kiárusító és kiforgató álságos kettős természetére épít. Ezáltal a berendezett stúdióbelső, a tökéletes hajak és sminkek csillogó világa a nőket látvánnyá redukáló és a mindebből hasznot húzó intézményrendszer kissé suta, kissé direkt allegóriájaként kezd funkcionálni, ami korszaktól függetlenül kitermeli és cinikus reklámszlogenné üresíti a nemi egyenjogúság társadalomban élő képét. A műsor, ami látszólag Sherylt helyezi a középpontba, azt sugallja, mintha a választás szabadsága, a kontroll végig a nő kezében lenne, hiszen ő választ az udvarlók közül, viszont a helyzet valójában csak egy hamis hatalmi pozíciót kínál a számára, miközben ő a műsor eltárgyiasított főnyereménye, a birtokolható, megszerezhető trófea. Ez a fonák felállás sorozatgyilkos nélkül is kellően visszataszító, azonban Kendrick nem specifikusan a médiakritika felé, hanem az áldozatiság pszichológiája, megélése felé billenti a filmet. A totális horror abban az idegenségérzetben mutatkozik meg igazán, amikor a papíron támogató közeg félelmetesebbé válik még az erőszaktevőnél is, mivel a társadalmi kontextus normalizálja az áldozathibáztatást, az alá-fölérendeltségi viszonyokat és hamissá teszi a nemi szerepekre vonatkozó elvárásrendszert, ami által a simulékony, érzelmi intelligenciát mutató sármos fellépés a romantika helyett szociopaták és szexuális ragadozók eszközévé silányul.
Kendrick noha jól érzi a film központi, high-concept helyzetében lappangó általános érvényű feszültséget, valamint a bizalomvesztés, kiszolgáltatottság és a megfelelési/érvényesülési kényszer társadalmi atmoszférájában fuldokló nők állandósult szorongását, a fókuszt mégis a pszichopata gyilkos karakterére helyezi. A cselekmény messzire mer kalandozni a központi show-műsor motívumától és non-lineáris szegmensek közt ugrálva részletezni, ahogy Rodney különböző, meglehetősen ad-hoc módon szedi az áldozatait. Módszernek sem igazán nevezhető, de minden esetben amatőr fotózáshoz kéri fel a kiszemelt lányokat, aminél kevésbé egyértelműbb szimbóluma nem is lehetne a női testet puszta látványként feldaraboló perverz férfitekintetnek, egy ízben Rodney még modellnek (subject) is nevezi a szégyenlős, bizalmatlan lányt, akit épp becserkészni próbál.
A Daniel Zovatto által alakított antagonista leginkább karizmátlan megjelenésével és önbizalomhiányos kisugárzásával tűnik ki, ahogy a macsó kódok szinte teljes megtagadásával, érzékeny figyelmével, hosszú, nőies hajával és művészi alkatával egyszerre lóg ki a férfitársadalom értékrendjéből és kelt ezáltal egyidejűleg rokonszenvet, illetve valami nehezen megfogható különc bizalmatlanságot a nőkben. Kendrick rendezése és Zovatto játéka ezt a határon egyensúlyozó kettősséget célozza meg, azonban nem képesek kellő mértékben kiaknázni és felszínre hozni a színészben és a karakterben rejlő ambivalens lehetőségeket. Ezáltal Rodney alakja hiába kap a játékidőben nagyobb figyelmet, és kvázi főszereplőként lopja el a show-t Kendrick figurája elől, a fókusz a metoo-esetek jelöletlen oldalát, a szemforgató, mellébeszélő és hallgatásba burkolózó társadalmi többség gyilkos ignoranciáját vastagítja meg.
A passzivitásukkal is cinkossá váló hatóságok rendszerszintű, főleg a nemi és etnikai kisebbségek felé irányuló diszkriminatív hozzállása, vagy épp ügyeket elsüllyesztő inkompetenciája azonban csak egy nagyon felületes mellékszálon keresztül reprezentálódik. A stúdiófelvétel alatt a közönség soraiból egy afroamerikai nő felismeri Rodney-t, aki korábban egy tengerparti bulin a barátnőjét hálózta be, majd minden bizonnyal megölte. Ám hiába próbál jelezni először közvetlen környezetének, barátjának, majd a műsor producerének, végül pedig a rendőrségnek, mindenhonan lepattintják, de legalábbis relativizálják, kétkedéssel söprik félre a halálra vált nő traumatikus beszámolóját Rodney-ról.
Ez a mellékvágány egyúttal vagdalkozva leegyszerűsíti, ezáltal pedig gyengíti a Nő a reflektorfényben zsigeribb szinteken működő állításait, illetve a fenyegetettség, a látva levés érzetének állandósult női tapasztalatát. A randiműsor kontextusában a látvánnyá válás önmagában erőszakos aktusa, a male gaze és a prédaszerep obszcén összecsúszása adja a film sava-borsát, miközben a valódi, húsbavágó probléma, a nők elleni erőszak a nagy látványosságok és reflektorfény közepette marad láthatatlan. Kár, hogy ez a szimbolika olyan ősöreg és fantáziátlan, hogy nem árnyalja, hanem inkább eltávolít az egyébként komoly téma érdemi, komplex rétegeit feltáró megdolgozásának lehetőségétől. Az olyan vitatható írói-rendezői döntésekről már nem is beszélve, hogy a leginkább kidolgozott karakter valahogy mégiscsak a férfi sorozatgyilkos.
Kendrick szerkezetileg egyenetlen rendezése, a rosszul súlyozott mondanivaló vagy a texturálisan borzasztó steril, fröccsöntött Netflix-vizualitás ellenére legalább ügyesen kerüli el a téma legnagyobb buktatóit. Igyekezete egy teljesen nézhető, azonban semmilyen téren sem szubverzív filmet eredményez, ami egy nők elleni erőszakot tematizáló filmnél egyértelműen kevés. A kockázatkerülő középutasság és jólformáltság hiába szimpatikus, végül erényből hátránnyá válik, a téma ugyanis egy sokkal inkább formabontó, belemenős, a társadalmi komfortzónánkat kimozdító megközelítést kíván, ahogyan azt például az Ígéretes fiatal nő is csinálta.
