A spanyol filmakadémia ide gáláján a Goya-díjat öt kategóriában az Akelarre című félig spanyol, félig baszk nyelven játszódó film nyerte el. Bár az alkotás 2020-ban került bemutatásra, a Netflix idén március közepe óta sugározza Coven of Sisters címen, így a szélesebb közönségnek is hozzáférhetővé vált a 17. századba kalauzoló filmdráma.
A helyszín pedig nem más, mint Baszkföld. Amíg a tengerparti településen élő férfiak a tengeren vannak, a főszereplő Ana (Amaia Aberasturi) csatlakozik testvéréhez és a többi falubéli lányhoz, akik az erdőben táncolnak és énekelnek. Másnap azonban Rostegui bíró (Àlex Brendemühl) a régió megtisztítására kapott királyi paranccsal érkezve boszorkányság vádjával letartóztatja a fiatal nőket. Rostegui elhatározza, hogy bármeddig elmegy, hogy minél többet megtudjon a szabbatnak vagy akelarrenak nevezett mágikus ceremóniáról, ahol az ördög állítólag beavatja a szolgáit és szeretkezik velük. Hosszú ideje járja Spanyolország, különösen Baszkföld elszigetelt területeit boszorkányok és rituáléik után kutatva, a film kezdőjelenetében mégis csak a tanácsadója bizonytalanodik el az égő máglyák mellett állva abban, hogy tényleg létezhet-e a szabbat, avagy a boszorkányszombat.
Az A Son of Man című alkotásával korábban Oscar-nevezésig jutó argentin rendező, Pablo Agüero filmjében a nemi szempont különösen jól tud érvényesülni – és nem csak azért, mert öt, később pedig hat fiatal baszk lány áll szemben a nagyhatalmú középkorú férfiakkal. A történetben ugyanis egyszerre jelenik meg a baszk nők ijedelme a rájuk törő militáris egységek férfijaitól és várakozása a sajátjaik visszatérésére holdtölte idején, valamint a katonák és a vallatók durva viselkedése, ugyanakkor félelme az ismeretlentől. Az ehhez kapcsolódó kulcsmondat Ana szájából hangzik el, amikor a cellában terveket sző társaival: a férfiak rettegnek azoktól a nőktől, akik nem rettegnek tőlük. A film pedig részben annak az elbeszélésévé válik, hogy ennek köszönhetően hogyan képesek ezek a nők egy olyan hatalmi helyzetben is cselekvőképességet mutatni, mint amilyen a bíróságok és a kínvallatások világa. A jellemábrázolások árnyaltságának és a csodálatos befejezésnek köszönhetően mégsem lesz az alkotás egy történelmi mázzal leöntött radikális feminista politikai krédó. Még akkor sem, ha az ilyetén fogyasztói kívánalmakat gyakran kiszolgáló Netflix a Coven of Sisters címadással még egy ilyen olvasatot is erősítene a befogadóban.
A másik fontos szempont ugyanis, amely egyedivé teszi a történetet, az a nemi mellett a nyelvi. Bár a filmben a kasztíliai spanyol nyelven társalgó férfiak többször használják a szabbat kifejezést, a cím mégis a boszorkányok gyűlését jelentő baszk akelarre lett. A történet feszültségeit ugyanis nem csak a férfi–női szembenállás okozza, hanem a baszk–spanyol ellentét is. Az 1609 sem véletlen választás eredménye a fikcióban, hanem tudatos történeti utalás: Baszkföld a 16. század második felére elvesztett függetlenségét, a kasztíliai nemzeti homogenizációs törekvések és a vallásos néphit sajátos találkozásaként 1609 és 1611 között pedig számos boszorkányperre és boszorkányüldözésre került sor a régióban. A forgatókönyv kiválóan ragadta meg ezt a történeti kontextust, amelyben a baszk nyelven való beszélés nemcsak valamilyen etnikai hovatartozást jelöl, hanem egyéb más társas jelentésekkel is bír. Olyanokkal, mint a kívülállóság, a kulturálatlanság, és természetesen Lucifer megidézésének vágya. A történet nagyhatalmú férfi szereplői így egyszerre rettegnek a nőktől, akik nem rettegnek tőlük, és attól a néptől, amelynek egyik fő jellemzője egy olyan „furcsa” nyelv, ami csakis a sátántól származhat.
A film pedig tökéletesen játszik azzal, hogy ez a titkos kód miképpen jelenhet meg a vásznon. Abban azonban lehet némi hiányérzetünk, hogy nem kapunk magyarázatot arra, hogy a világvégi elszigeteltségében bemutatott baszk település összes lakója miképpen vált tökéletes spanyol beszélővé. Amaia Aberasturi Goya-jelölést érő alakítása ugyanis épp azon alapul, ahogyan az általa megjelenített Ana miképpen képes egyszerre kijátszani a titkos kódban rejlő lehetőséget a többi baszk nővel való együttműködésre és a spanyol történetmesélést arra, hogy dróton rángassa vallatóit, különösen a boszorkányszombat rituáléinak megismerésére vágyó Rostegui bírót. Ennek kapcsán pedig Àlex Brendemühl színészi játéka is említésre méltó, akinek páratlanul előadott monológjai (különösen a Szent Teréz extázisáról szóló beszámoló idézésekor) újra és újra megerősítik a karakterének megszállottságát – csak abban bizonytalanodunk el, hogy mi is annak a megszállottságnak a tárgya.
A film díjai kapcsán fontos kiemelni azt is, hogy nem csupán a baszk nyelv ábrázolása az, amely egyedivé teszi a film szereplőit és történetét. A korhű jelmezek és a filmzene mellett a néptánc és a népdal megjelenítése, valamint a képi világ egyaránt azt segítik, hogy a néző másfél óráig egy kora újkori baszkföldi falu miliőjében érezhesse magát. A 9 nevezés után végül 5 kategóriában lett győztes a film, név szerint: legjobb eredeti zene, legjobb jelmeztervezés, legjobb smink és frizurák, legjobb speciális effektusok és legjobb látványtervezés. Bátran mondhatjuk, hogy jól megérdemelten.
