Minden sikeres férfi mögött áll egy nő, hangzik az ismert bon mot, Erik Poppe Kivándorlók-adaptációja pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a sikertelenek mögött is, és ők bizony szenvednek.
Vilhelm Moberg Kivándorlók-sorozatát a svéd irodalom klasszikusai között tartják számon, a könyvekből pedig a hetvenes években készült már két nagysikerű film Jan Troell rendezésében, főszerepben a svéd színjátszás két legendájával, Liv Ullmannal és Max von Sydow-val. Jogosan vetődhet tehát fel a kérdés, hogy miért volt szükség az újabb adaptációra, még akkor is, ha a kivándorlás egyébként van annyira univerzális téma, hogy bármikor nyugodt szívvel elő lehet venni. Erik Poppe ráadásul az egyik legismertebb kortárs norvég rendező, aki többek között az Utoya, július 22.-vel bizonyította, hogy képes izgalmasan közelíteni történetekhez. Bizonyos szempontból korszerű jelen film is, hiszen a feminista adaptációk sorát gazdagítja, ugyanakkor formanyelve és megközelítése a nagyjából két évtizeddel ezelőtt készült kosztümös mozikat idézi.
Mindenekelőtt röviden a történetről: a Kivándorlók azokról a svédekről szól, akik az 1840-es években indultak el az Egyesült Államok, egészen pontosan Minnesota felé. Van, akit a kalandvágy hajt, más az éhínség elől menekül, de közös bennük, hogy nagy reményeket fűznek az új hazához. Ám a régit sem olyan könnyű otthagyni, ahogy az sem egyszerű, ha a nyelvtudás hiánya és a kulturális különbségek által nehezítve próbál valaki beilleszkedni egy új országban.
Nehézkes pár mondatban összefoglalni Moberg sztoriját, ugyanis megfogható cselekmény alig van a műben. Érzetek, apró mindennapi mozdulatok, a fojtogató monotonitás adják össze azt a pesszimista, de nem teljesen kiábrándult világképet, ami áthatja a jeleneteket. A két adaptáció között nagyon látványos a tempóbéli különbség, Poppe gyakorlatilag egy filmet csinált a kettőből, elsőre hihetetlennek tűnik tehát, de mégis utóbbi érződik vontatottabbnak. Ennek talán az az oka, hogy a ‘70-es évekbeli verziót nézve a néző elfogadja a film szabályrendszerét, ráhangolódik arra, hogy lassabban telik az idő, hogy minden mozzanatnak jelentősége van, míg az új verzióban e téren nincs konzekvencia, helyenként látványosan dramatizál a film, majd hirtelen visszavesz a tempóból.
Ahogy mondtam korábban, ez a fajta klasszikus, nagyon egyértelmű, nagyon direkt, sokszor terjengős elbeszélésmód kicsit idejétmúltnak hat. A kosztümös zsáner az egyik legdinamikusabban változó műfaj, ami manapság kifejezetten díjazza a tisztelenséget és a határátlépést. Ehhez képest a Kivándorlókban minden úgy történik, ahogy annak a műfaj szabályai szerint történnie kell. Önmagában egyébként ez lehetne izgalmas, nem kell mindenkinek követni a trendeket, de ez jelen esetben talán inkább annak a következménye, hogy az alkotók túlságosan is tisztelték az eredeti művet, és nem mertek – a nézőpont megváltoztatása mellett – formailag és dramaturgiailag is merészebbek lenni.
Sokat kerülgettek már ezt az új nézőpontot, úgyhogy térjünk is rá erre. Poppe adaptációjában a fókusz egyértelműen Kristinán (Lisa Carlehed) van, az ő drámája domborodik ki inkább. Ez egyébként egyáltalán nem beleerőszakolt aspektus az eredeti műhöz képest. Talán jelen esetben hasznos lehet némi szubjektivitás, én ugyanis először láttam az új feldolgozást, és már akkor, mikor még semmiféle erre utaló jelzés nem érkezett, azon gondolkodtam, hogy ennek a nőnek a történetében ott a dráma. Hiszen van egy nagyon beszűkült nézőpont, ahonnan a világot szemléli, ahol új, régi, isten és ember is csak kiüresedett fogalom. Mindeközben szeretné támogatni az indulni igyekvő férjét, Karl-Oskart (Gustaf Skarsgård), de kötődik a családjához és a hazájához is.
Ennek a történetnek egyébként ez az egyik legérdekesebb aspektusa. Miért olyan nehéz elindulni, amikor igazán nincs semmi, ami a szülőföldhöz köt? Mikor a biztos nyomor és bizonytalan jólét között kell választani? A film nem tesz úgy mintha lenne válasza a kérdésre – legalábbis egy, mindenkire érvényes biztosan nincs. Talán kudarcnak, menekülésnek éljük meg a kivándorlást, talán személyiségünk egy része maradt a régi honban. Talán attól félünk, hogy mennyire fog majd megváltoztatni az új haza.
Ezt az ambivalenciát végig fenntartja a film, és egyébként is jellemző, hogy nagyon vastag ecsetvonásokkal felskiccelt ellentéteket kapunk. Tradíció és haladás, vallás és szabadság kerül szembe egymással, ám sajnos, túl didaktikusan. A motivációk sokszor képlékenyek, a karakterek elnagyoltak, ennek pedig egyenesági következménye, hogy a film nem megy kellően mélyre.
Még úgy sem, hogy egyébként a megközelítését nagyjából konzekvensen végigviszi. Ulrika (Tove Lo) karakterén keresztül a női szerepelvárások tematizálódnak, Kristina pedig kilép a korábbi passzivitásból, alakítja a sorsát, így a tragikus végkifejlhez már egy önálló, az érzelmeiért és a döntéseiért felelősséget vállaló nő választása vezet. Azonban hiába a konzekvencia, ha újat nem tudnak mondani az alkotók, s nem tudnak, egyetlen olyan gondolatot sem fedezhetünk fel, amit ne láttunk volna más művekben.
Ez a tisztes középszer az egész filmre jellemző. A színészek hozzák az elvárt szintet, az operatőri munka és a zene is korrekt, ennek a történetnek pedig van annyi rétege, hogy a néző bőven tud gondolkodni az egyébként most is igen hosszú játékidő során. Viszont így is az lehet a konklúziónk, hogy hiába a tisztelet, a rendező nem tudta pontosan, hogy mit, és még inkább hogyan akar elmesélni Moberg klasszikusával kapcsolatban.
