Elena Ferrante könyvének netflixes adaptációja, Az elveszett lány csendesen feszült, visszafogottan erotikus, nem ítélkező, de nem is együttérző – figyelmet követel, hogy míg mások történeteit szemléljük, magunkat is észrevegyük.
Maggie Gyllenhaal rendezői debütálása egymást tükröző anyák vergődéséről szól, mert a gyermekvállalás nem természetes következménye a kiteljesedés. Az anyaság fojtogató morális kérdéseit igyekszik megragadni, nem az erkölcsi megváltás derűs meséje: a saját magát újrafelfedező anya rendezetlen múltjával kerül szembe. A görögországi kisvárosban vakációzó középkorú irodalomprofesszor és fordító Leda (Olivia Colman) élete nyugvópontra jut, lányai felnőttek, végre figyelhet magára. Ám a nyitójelenetben a partra szédelgő nőt látjuk, hasán véres sebbel, aki a vízhez érve összeesik a sötét éjszakában. A film elindít tehát egy feszültségkeltő narratív szálat, ahol a thriller lehetőségei folyamatosan jelen vannak, de ezeket szándékosan nem használja ki, csak felvillantja, mintha a fenyegető történet csupán arra szolgálna, hogy összefogja a különböző benyomásokat. Leda kikapcsolódását egy zsivajgó család érkezése zavarja meg: egyre inkább figyelni kezdi a fiatal Ninát (Dakota Johnson), ahogy az hároméves kislányával, Elenával, illetve az első gyermekét váró sógornőjével vakációzik. A kislány hirtelen eltűnése személyes emlékeket ébreszt fel Ledában, egyre többet gondol lányaira, a most 25 és 23 éves Biancára és Marthára. Belső utazásának katalizátora Elena játékbabája, ami Ledát a sajátjára emlékezteti, s így elveszi, amíg sikerül megtalálni a lányt.
Gyllenhaal megváltoztatja a mű alapjául szolgáló könyv néhány részletét: Ferrante karakterét, aki angol irodalommal foglalkozó nápolyi egyetemi tanár, összehasonlító irodalommal foglalkozó brit professzorra cseréli. Leda így teljesen kívülállóként érkezik a mediterrán vidékre, idegensége nem oldódik, hűvös marad ebben a görög vibrálásban, a feszélyezetlen közeledések, a szüntelen ünneplések elevenségében. Nem tud kibékülni környezetével, a helyiek tanácsa ellenére nem kapcsol ventilátort, inkább nyitott ablakkal alszik, s így óriás rovarok repülnek be; nem fogyasztja el idejében a gyümölcsöket, így azok megrothadnak. Aztán rájövünk, hogy valójában mindenki turista ebben az élénk valóságban: a szálló gondnoka válás miatt költözött a szigetre, a kiszolgáló ír tanuló, aki nyári munkát végez, a parton üdülők pedig csak félig görögök, igazából ők is Amerikából érkeztek nyaralni. Másnak mintha mégis sikerülne az alkalmazkodás. Ez a Leda és a külső világ közötti kontraszt a film voyeur-jellegét eredményezi, lényegében minden kép Leda szubjekív megfigyelése, idegen idegenvezetőként kísér minket, csak azt látjuk, amit ő megfigyel. A „női tekintet” teljes elszabadulása és a feldolgozott témák ellenére a film nem végletesen feminista ige, a férfi világnak való kiszolgáltatottság tétele csak halványan jelenik meg, a dráma az anyaként hozott nehéz és lehetetlen döntések következményeivel való szembenézésből fakad
Leda ugyanilyen voyeur marad az emlékei között is. Villanásokként törnek fel a képek, ahogy fiatal ösztöndíjas hallgatóként kétségbeesetten próbál saját munkáin dolgozni, de gyermekei nem szűnő nyafogásukkal és kegyetlen sírásukkal állandóan zaklatják. Homályos szuperközelik folynak bele a jelenbe vállakról, ajkakról, napsütésről, hajfürtökről, kényelmetlen választásokat, elűzött érzéseket ébresztenek fel, amik zúzódásokként jönnek felszínre. A fiatal Leda (Jessie Buckley) lehetőséget nyer, hogy részt vegyen egy konferencián, ahol egy professzor (Peter Sarsgaard –a rendező férje) az ő tanulmányát dicsőíti, ezért viszonyt kezd a nyers, de vonzó férfival, remélve, hogy újra elevennek érezheti magát. A boldogság lehetősége mintha mindig közel lenne, de mégis elérhetetlen, Leda szereti gyermekeit, de az anyaság számára ketrec. A múltbeli döntések pedig nem javíthatóak ki, hiába igyekszik görcsösen pótolni elmulasztott gondoskodását a frissen beszerzett jétákbabán, egyre inkább felismeri, hogy az már nem az ő világának a része. Teljesen tehetetlenülszemléli egykori énjét, s választásainak következményeit jelene alakulására nézve.
Az elveszett lány utalások és irodalmi intertextusok hálójára épül. Leda az idillikus görög tengerpartra érkezve Dante Paradicsomát tanulmányozza, de az itáliai költővel ellentétes utat jár be: ő a paradicsomi nyugodtságból indul és jut el saját poklába, a tisztítótűz pedig mintha kimaradna. Ahogy a filmben is többször megjegyzik, már a neve is provokatív, hivatkozás Léda antik mítoszára, melyben Zeusz megpillantva a spártai királyné szépségét, hattyú képében csábítja el és erőszakolja meg a lányt. Ezt dolgozza fel az ír költő, William Butler Yeats Léda és a hattyú című versében, amit egyébként a filmbeli Leda olaszra fordít. S ez az olasz nyelvközelség mintegy Ferrante könyvének eredeti nyelvére is utal. A nevek is mintha egymás variációi lennének – Leda, Elena, Nina, Mina –, megbotlik bennük a nyelv, sokszor a filmben is összetévesztik, egymásba kavarodnak a betűk, akárcsak a szereplők. A filmben mindenki anyaszerepbe kerül, akár kényelmetlenül valós tényként tapasztalva, akár csak a fikció szintjén, eljátszva, mint Elena a játékbabájával. És mintha a kislányon kívül – aki nem képes aludni a baba hiánya miatt – mindenki másnak nehézséget okozna a hirtelen felelősség, kapálózva menekülnek valami vélt szabadság felé: Nina megcsalja férjét, terhes sógornője folyamatosan bulizik. Leda pedig ott áll mindenki fölött, hirdetve, hogy ez nem is lesz soha másképp, a folyamatosan romló életből nem lehet kiszívni a mérget.
Leda szeretettel teli és emiatt szenved, boldog és nyomorult egyszerre, keserves menekülése sikertelen. A szereplők magukra ismernek egymásban, a hozzájuk hasonló anyák és lányok pedig mindig elvesznek a világban. Colman máris jelöléseket felhalmozó alakítása mellett minden arc tökéletes részletévé válik a filmnek Gyllenhaal érzékien nyúl a flashback populáris kelléktárához, az emlékeket igyekszik nem a narratíva szolgálatába állítani (még ha nem is sikerül ezt végig megtartani), a benyomásokat inkább a jelent értelmező szubjektív látomásokként kezeli. Az elveszett lány nem a szexizmus ellen lázad, tragédiája mégis a nőé. Az anya egy végzetes spirálba kerül, ami túlmutat az egyéni történeteken, végtelen, mintha egy óriásnarancs héját hámoznák kígyóvonalban, s amiből nem szabadíthat ki egy nyaralás vagy egyetlen nő halála.
