Joe Wright, a kosztümös románcok hű szerelmese az utóbbi évek más műfajokban tett szárnypróbálgatásai után visszatért oda, ahol kezdte, a néző pedig azt hinné, hogy az idő teltével képes lesz a műfajt a kritikusok számára is relevánssá tenni – a Cyrano viszont nem több, mint egy cukormázzal bevont példa arra, hogy Hollywood még mindig odavan a másságért.
Edmond Rostand 1897-es darabját, a Cyrano de Bergeracot Erica Schmidt álmodta a színpadra egy 2018-as musicalben, a 2022-es filmadaptáció pedig megtartotta Schmidtet forgatókönyvírónak, a musicalt pedig műfajnak – a rendezés viszont nem is kerülhetett volna illőbb kezekbe, Joe Wright ugyanis a kétezres évek második felében a romantikus drámáknak szentelte az életét. A 2005-ös Büszkeség és balítélet (Pride & Prejudice) a rendező életművének talán legfontosabb és legkiemelkedőbb darabja, a Jane Austen-feldolgozást követő a 2007-es Vágy és vezeklés (Atonement) hasonlóan könnyfakasztóra sikerült, a 2012-es Anna Karenina idejére viszont alkotó és műfaj kapcsolata már láthatóan elfáradt. Az elmúlt években Wright el is távolodott a romantikus drámáktól, de a francia klasszikus, Cyrano története visszarántotta őt.
Cyrano a beilleszkedni képtelen ember metaforája, mindez pedig a külsejének köszönhető: az eredeti darabban főhősünk rútságának oka a szokásosnál nagyobb orra (ezt hűen vitte tovább a mű 1990-es feldolgozása, a Cyrano de Bergerac Jean-Paul Rappeneau rendezésében, Gérard Depardieu-val a főszerepben), Wright víziójában viszont a költőként igen tehetséges Cyrano törpe termetű, így ezúttal ez a fizikai másság a cselekmény mozgatórugója. Cyrano ugyanis évek óta csendesen rajong Roxanne-ért, aki – bár nemesi kérője is akad – Cyrano egyik katonájába, Christianbe válik őrülten szerelmessé első látásra.
Az ismert történetet idegtépő mennyiségű dal egészíti ki: a Cyrano két órája azt az érzetet kelti, mintha egy gyerekeknek szánt mesét néznénk. A felesleges énekes betétek leginkább a Barbie-rajfilmekre emlékeztetnek, a főszereplő Cyranón kívül a karakterek mind gyerekesek, az árnyalásuk teljesen elmarad, a ruhákat és sminkeket leszámítva pedig a kor hitelessége is megkérdőjelezhető. A főszereplő Peter Dinklage a hátán cipeli a filmet, és bár vannak erős pillanatai, a film összességében nem tud felnőni még az előbb említett Vágy és vezeklés szintjére sem. A színpadias elemek kézzelfoghatóak, épp ezért a Cyrano talán jobban működött volna, ha megmarad a színpadon. Joe Wright filmje azt az érzést kelti, mintha az előadás „kiterjesztése” lenne, ahol próbáltak minél több olyat mutatni a nézőnek, amit színpadon lehetetlen lenne kivitelezni, ez pedig ellehetetleníti azt is, hogy a film önmagában jól működjön és többet adjon a puszta feel good érzésnél.
A Cyranóra ugyanakkor társadalomkritikus próbálkozásként is tekinthetünk: ebben a világban a nők el vannak nyomva, de ugyanígy vannak elnyomva a férfiak is. Roxanne (Joe Wright jelenlegi párja, Haley Bennett) anyagi helyzete miatt egy érdekkapcsolatba kényszerül, De Guiche (Ben Mendelsohn) bármikor elvehetné a lány szüzességét. A protagonistát elnyomja a társadalom fizikai jegyei miatt, de érzelmei miatt is kirekesztett, kisnövésűként nem is meri kimondani vágyait, hiszen azoknak nincs érvényük egy ennyire szélsőségekkel teli világban. Christian (Kelvin Harrison Jr.) Cyrano ellentéte: vonzó és karizmatikus, de önmaga és gondolatai kifejezése nehézséget okoz számára, így a szerelmet csak úgy tapasztalhatja meg, hogy kedvese egy másik férfi szavaira vágyik.
A Cyrano nagy erőssége a látványvilága. A film egyik legszebb és legemlékezetesebb jelente, amikor a pékségben dolgozók érzékien nyúlnak a kenyérhez, amit láthatóan intim közelségből ismernek. A kenyér költői elemmé válik, az apró érintések és a gyöngéd táncmozdulatok megmutatják mindazt, amiért szeretjük a musicaleket. Az atmoszféra mesebeli, a képekre sem lehet panasz, de mégsem szippant be a világ úgy, ahogyan szeretnénk és elvárnánk tőle: Joe Wright filmje túl szép, hogy igaz legyen. Ez a szépség pedig kétértelmű: látvány szintjén annyira törekszik a néző lenyűgözésére, hogy olyan lényeges elemei a filmnek, mint akár a háború, hitelüket vesztik és komolytalanná válnak. A háborúba tartó katonák képe egyáltalán nem rémisztő: mintha a rendező kisiskolásokkal próbálná elhitetni, hogy valóban ilyen a harctér. Átvitt értelemben megfogalmazva: a Cyrano nem mer közönségessé válni, így önmagát éteri magasságba emeli, ahonnan nem érhetjük el se a szereplőket, se a történéseket. A mélységek nem túl mélyek, az extázis elmarad, hiszen annak felépítése el sem kezdődik.
A Cyrano egy nagyon szép szerelmi történet, valamint tanulság a másság elfogadásáról – de Wright romantikus musicaljének nem sikerül mindezt visszaadnia. Túl sokat próbál átemelni a színházi környezetből a filmes világba, ez az aránytalanság pedig mindkét világát felejthetővé teszi. Peter Dinklage pedig lassan kiléphet a „sorozatszínész” címke árnyékából, ugyan a francia hős tragédiájánál (ő is) jobbat érdemelt.
