Mondhatni kézenfekvő volt, hogy a Büszkeség és balítélet után ezt a regényt is Joe Wright álmodja filmvászonra. Hasonló nyersanyag, hasonló alaphelyzet, de a Vágy és vezeklés más regisztereken játszik, mint szintén érzelmes-látványos párfilmje.
A történet egyszerű: Cee, az arisztokrata lány (Keira Knightley) és Robbie, a kitaníttatott cselédfiú (James McAvoy) tündérmeséjében a gonosz boszorkány szerepét a legkisebb testvér, Briony (Saoirse Ronan) játssza el. 1935 nyarának egyetlen forró délutánja egy vidéki birtokon. Annak a napnak a története, mikor a legidősebb testvér hazatér, az ifjabb szerelme pillanatokra, de beteljesül, a legkisebb vágyai pedig szertefoszlanak. Briony színdarabját nem adják elő, s plátói rajongásának tárgyát, Robbie-t kétszer is intim szituációban találja nővérével, Cee-vel. A tizenhárom éves lány nem érti, mi zajlik körülötte, csak azt érzi, hogy átgázoltak rajta, hogy semmibe vették, önérzete porrá őrlődött. Saoirse Ronan alakítása lenyűgöző, a kimért feszültség és a dacos tenni akarás ómenként jelzi a közeledő vihart: Briony tanúja lesz unokatestvére megerőszakolásának, s ezzel a tettel az ártatlan Robbiet vádolja. Őt látta, mert őt akarta látni.
A film első negyvenöt percében minden eldől, minden megtörténik, de a kegyetlen mese csak ezután kezdődik. Az idill szertefoszlik, a bűn és a háború sorsokat követel, az író pedig feloldozást kínál… Találkozást, évekkel később, a kimondás lehetőségét, a megkönnyebbülés ígéretét. Egy másik, egy felnőtt Brionyt (Romola Garai), aki talán szembe mer nézni gyermekkori önmagával.
Joe Wright filmjének fő dramaturgiai és szerkesztőelve a játék. Mind a történet, mind a filmtechnika oldaláról megközelítve ez a legfontosabb eszköz az események árnyalására. Az előbbi főként a szerző Ian McEwan érdeme, hiszen a forgatókönyv regényének hű adaptációja. Játék, mert ez egy Briony szájába adott történet. Játék, mert Briony maga is író, aki változtat az eseményeken. Játék, mert mindezt szelíden az arcunkba is vágja a történet végén az idős, utolsó könyvét bemutató írónő (az idős Briony – Vanessa Redgrave): „már nem láttam, mi célt szolgált volna az őszinteség, a valóság…” Ezért jobb sorsot hazudott főhőseinek. De ez nem vezeklés, ez csupán alamizsna. Ez által válik sziruppá a megbánás, mesterkéltté a játék. A ’vezeklő’ gonosz ajándéka, mentegetőzés a haldoklótól. Másrészt ez a film játék az idővel, játék a képpel, játék a hanggal. Az együtt dolgozó művészek olyan összjátéka, amely harmóniában fogant.
Apró nüanszok teszik változatossá az események fonalát, olyan nézőpontváltások, melyek közvetítésével egy kívülről figyelő kamaszlány és az eseményekben érintett felnőtt szemszögéből is ráláthatunk a dráma kulcsmomentumaira. A történet blokkokra szakad, melyeket az emlékek és a képzelet fűznek össze, ütemesen illesztett, relevánsan válogatott flashbackek színesítik a film második részének nehezebben emészthető jelenetfüzéreit. Epizódszerűen kilóg a film egyik legerősebb képe: a francia parton várakozó angol katonákat bemutató, vágás nélkül, kétezer statisztával felvett jelenet – anarchiát sejtető zűrzavar. Ez a zseniálisan szervezett káosz a legkimagaslóbb pontja a stáb munkájának, de ezen kívül is, a film minden kockája, minden mozzanata a helyén van, látvány, díszlet, kép és mozgás tekintetében is. Néhol talán túlságosan, erőltetten is „művészi”: a csónakházban felröppenő vadkacsák vagy a gerendán ülő bagoly inkább mesterkélt, mint természetes adalékok. Joe Wrightnak összességében mégis sikerült megállnia a penge élén, s ehhez nagyban hozzájárult Dario Marianelli munkája.
A film zenéje együtt él a képpel: a megelevenedő hangok ritmusa súlyozza a pillanatot. Szinte lüktet a feszültség az írógép kattogásától, míg a lemezjátszó hangja alá komponált képek mintha nem is két különböző teret mutatnának, szinte egymás mellé kerül Cee és Robbie: a cigarettafüst által szinte tapinthatóvá válik a kettejük közt szikrázó vágy. A Vágy és vezeklés hét Oscar-jelölésből csupán egyet tudott díjra váltani, de vitathatatlan, hogy Dario Marianelli megérdemelten kapta meg a legjobb eredeti filmzenéért járó aranyszobrot.
A kivitelezésében hibátlan film persze nem csak a látványról szól. Nézni jó, de belegondolni nem mindig. Érdekes űrt hagy maga után az idős Briony filmen túlmutató gyónása, hiszen valóság és fikció, jó és rossz szétszálazhatatlan összefonódására utal. Végső soron Briony is „eszköz” Iann McEwan kezében. Általa könnyebb ítélkezni, de vajon érdemes-e ebbe belemenni egy kétórás mozi utolsó tíz percében?
