Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét filmre adaptálni hálás feladat lehet, amennyiben a történet szempontjából benne van az, ami egy jó, a klasszikus keretek között mozgó, nem túl merész és szofisztikált, de nem is túlzottan egyszerűsítő filmhez alapul szolgál. Joe Wright új filmje ilyen: humor, irónia, szerelem, kétségbeesés, boldogtalanság és boldogság egyaránt megtalálható benne.

Wright nagyon pontosan romantikus vígjátékként nevezi meg alkotása műfaját: a film alapszituációjának egyértelmű komikumát – az ötlányos Bennet családban dúló férjvadászat hisztériát – ugyanis ténylegesen teljes mértékben kihasználja, miközben a félreértéseken elcsúszó szerelem boldogtalanságának szomorú szakadékát is megnyitja a nézők szíve előtt, persze csak hosszabb percekre, hiszen végül mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését. És a film ott ér véget, ahol a népmesék: az óhajtott frigy(ek) megvalósulásánál.

Mindez persze banális is lehetne, de Austen a házasság intézményét nem feltétlenül öltözteti rózsaszín koszorúba, és ezt Wright is figyelembe veszi. Így a film története egyrészt romantikus, másfelől realista, egyrészt nemes lelkek és érzelmek csatáját festi, másrészt józan, olykor alantas jellemek és döntéseiken alapuló párválasztások környezettanulmánya. A Bennet család is ezt a megosztást követő konfiguráció: az öt lány közül Jane és Elizabeth szépsége, érzékenysége elüt három húguk, és nem utolsósorban anyjuk közönségességétől, ám még ez sem lehet biztosíték a szerelmi házasság megvalósulására, főként ha a jelöltek rangban és vagyonban egyaránt messze fölötte állnak a lányoknak. A fő probléma mindezek ellenére nem a szociális és anyagi különbségekből adódik, hanem téves, illetve tévesen értelmezett információkból, amelyek már az emberi büszkeség és méltóság kényes szféráját érintik, a kérdés pedig az, hogy jóvátehető-e a félreismerés okozta bonyadalom és fájdalom.

Wright filmjében a történések egy központi alakon szűrődnek keresztül, Elizabethén, akinek a sorsa dramaturgiai szempontból is meghatározza nővérei életének alakulását. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Elizabeth egy tiszt szavai alapján tévesen ítéli meg Darcyt, így amikor a menthetetlenül szerelmes Darcy megkéri a kezét, kénytelen visszautasítani a számára sem ellenszenves házassági ajánlatot. És itt elkezdődik a tisztázások és jóvátételek bonyolult sorozata.

Wright klasszikus vonalvezetésű filmet rendezett, ami széles nézői igénysávot fog át. És ez nem csak a parodikus hajlamnak, valamint a mindig hatásos romantikus hangulatnak köszönhető, hanem egy olyan letisztultságnak, ami a történetkezelést és a színészi játékot egyaránt jellemzi. Nincsenek túlfokozva a dolgok, mint ahogy túltárgyalva sem: ugyan a film Elizabeth alakján, magányán és elrejtett érzelmein szűrődik keresztül, Elizabeth maga hallgat: ez pedig a nézőhöz közelíti őt és történetét. A rendezésnek nagy érdeme, hogy végig képes fenntartani a néző számára azt feszült állapotot, amiben igencsak kétséges, hogy jóra fordulhatnak a dolgok, beteljesedhet a boldogság. De itt van megkönnyebbülés, a Büszkeség és balítélet nem Effie Briest.