Egy egyszerűbb korszak elsuttogott, elbaltázott szerelmi vallomásai és egy csacska hősnő színesre festett világa; rengeteg virág és egy kosárba csomagolt lúd, mint bocsánatkérés – felszínen erre lehet számítani a Jane Austen Emma című regényének legújabb reinkarnációjától, de ahogyan az angol szerelemnél lenni szokás, ez a film is rejt apró meglepetéseket.
Habár ismertségben talán épp nem tart a Büszkeség és balítélet vagy az Értelem és érzelem szintjén, Jane Austen Emmája a filmvásznon való feldolgozottság tekintetében igenis kimagasló helyet foglal el. Valamilyen formában legtöbbünk látta már a történetet (vagy legalábbis hallott róla), így a jópofa fiatal házasságszerző archetípusa egészen mélyen beépült a köztudatba. Ha az 1996-os, Gwyneth Paltrow-féle feldolgozás nem is kongatja meg a nosztalgiaharangokat, az előtte egy évvel készült, immár ikonikus státusnak örvendő Spinédzserek (Clueless, ami teljesen az Emma szereplőire és cselekményére épül) már egészen biztosan elérte azt a köztudati szintet, amiben halványan emlékezni lehet a történet legfőbb jellemvonásaira.
A legfrissebb Emma Woodhouse (Anya Taylor-Joy) egy naiv, oltalmazott, jómódú lány, aki az 1800-as évek derekán leginkább azzal szórakozik, hogy emberek szerelmi életébe szól bele, a levegőből próbál kapcsolatokat kovácsolni és valamilyen szinten felülbecsüli saját képességeit házasságszerzőként, festőként és zongoristaként egyaránt. Nagyjából ennyivel le is lehetne zárni, ha nem egy Jane Austen-feldolgozásról lenne szó. Autumn de Wilde tiszteletben tartotta az alapanyagot, de arra is vigyázott, hogy a szereplők angolosan hideg báját egy sokkal grandiózusabb világba helyezze, ahol mindenkinek esélye van villogni és mosolyt csalni a néző arcára hol egy nyakatekert inzultussal, hol egyszerű jelenlétével. A film egy kétórásra nyújtott utazásnak is felfogható egy képzeletbeli falucskába, ahol minden családnál behívnak egy teára és unalmas pletykákat lehet hallani mások életéről. Ez van megfűszerezve jó adag szatírával és bonyodalmas szerelmi félreértésekkel, amelyek egyetlen felnőtt beszélgetéssel kiküszöbölhetőek lennének, csak pont nem Emma Woodhouse világában. Ugyanakkor ennek a legújabb feldolgozásnak a varázsa mégsem teljesen ezekben a motívumokban rejlik.
Tekintettel kell lennünk arra, hogy ez a film egy újabb „klasszikusok reneszánsza”-fellángolás közben jelent meg, egy olyan világban, ami már szinte kívánja vagy a 2006-os Marie Antoinette bujaságát vagy egy olyan, teljesen letisztult formát, mint a 2005-ös Büszkeség és balítélet izzadt homlokú, zsíros hajú Elizabeth Bennetje (Keira Knightley). Erre a kontextusra válaszként Autumn de Wilde megtöltötte a filmet mindennel, ami szemnek-szájnak gyönyöre: brokát, bársony, színek, minták, színes tapéta, selyem, gyöngyök, szobrok, óriási festmények, sütemény-költemények és egy olyan szimmetria, ami hihetetlen szépen simul a sáros, esős angol tájba és a gyakran szürke égboltba.
Érdekes ugyanakkor közelebbről szemlélni a Spinédzserek Cherjének (Alicia Silverstone) karakterét is, mivel valamilyen szinten kölcsönhatásban áll legfrissebb Emmánkkal (Anya Taylor-Joy). Emma a hagyományos feldolgozásokban ridegebb, kevésbe játékos, összeszedettebb és felnőttebb. Cher – aki a saját világában gyakorlatilag nem más, mint Emma – hoz egy nagy adag gyermeki balgaságot a szereplő színei közé, anélkül hogy veszítene az eredeti forrásanyag üzenetéből. Kijelenthető talán, hogy ez a legfrissebb Emma egyaránt lett összegyúrva az Austen által létrehozott karakterből és a Silverstone-féle Cher színeiből, egy igazán szerethető verziót létrehozva.
A többi szereplő is hozza a jól megszokott formáját, így az egyszerű, felkarolt lány, azaz Harriet Smith szerepében Mia Goth kellően passzív és együgyű, valamint Johnny Flynn is jól beolvad a cinikus George Knightley fehér nadrágjaiba. Bill Nighy továbbra is önmagát alakítja, mint mindig, csak ezúttal Mr. Woodhouse szerepében. A legtöbb színész egyébként eddig leginkább kisebb humoros angol sorozatokban szerepelt, kellemes látni, hogy felnőtt egy újabb színészgeneráció, amely jól tud váltani az ugródeszkának használt sitcomok világától a nagyobb produkciók felé, friss arcokkal megtöltve a filmvásznat.
Határozottan nem ez az év legjobb vagy legmeglepőbb filmes alkotása, de ha már kötelező volt valamit romantikus filmként piacra dobni februárban, akkor sokkal jobb választás, mint egy elcsépelt kortárs romantikus vígjáték. El lehet mélyülni színeiben, képi világában, és élvezni az időnként felharsanó kórust, miközben az asztalokra kitálalt édesség-dömpingen morfondírozunk.
