A felsőosztály tagjaihoz tartozók helyzetét hajlamosak vagyunk rózsaszínben elképzelni: sok pénz, menő autók, gyönyörű nők, luxushotelek, pincsikutyák aranyruhába öltöztetve. Azonban ha a színes buborék kipukkan, szerencsés pozíciójukat inkább hátrányként tűnik fel. Kényelmes fotelünkből elégedetten nyugtázhatjuk: a pénz, a hatalom és a dicsőség sokszor a magánélet rovására megy.
Történelmi távlatba helyezve ez a tény csak hatványozódik, hiszen mindenki tudja, hogy a királyok, nemesek és bárók jól csengő nevek és szépen pergő aranypénzek bűvöletében oldották meg utódjuk sokszor belterjes kiházasítását. Ezen utódok akarata, netán a nagybetűs szerelem messze lekerült a házassághoz szükséges prioritáslistán, így a szülők terve sokszor ellenkezést váltott ki. Az ehhez hasonló, filmekben már jópárszor látott ellentétekre támaszkodik a The Duchess is. A film a 18. századi Angliában játszódik, megtörtént eseményeken alapul és szereplőit a valóságban létezett személyekről mintázták. A főhősnő, Georgiana hercegnő szerencsejátékban felhalmozott adósságaival, magánéleti és közéleti bonyodalmak sokaságával hívta fel magára a saját és a mi korunk figyelmét.
A The Duchess megtévesztő: kicsalja a nézőkből azt a gondolatot, hogy a devonshire-i herceg (Ralph Fiennes) és Georgiana (Keira Knightley) esküvője akár boldogsághoz is vezethet, annak ellenére, hogy a férfi racionális érdekekből akar asszonyt magának – hiszen Georgiana boldognak tűnik. Megtévesztő, mert a jó házasság lehetetlenségének gondolatát már a film elején hinti, de sokáig teljesen más úton visz minket a történet.
A férjnek férfiutódra van szüksége, házassági szerződésbe is foglalják ennek fontosságát. A terv létrejötte sokszor fullad kudarcba, az eredmény „csak” két (három) kislány. Három, mert a férjnek van már egy házasságon kívüli gyermeke. Az újdonsült férj figurája is leköt minket addig, míg hűtlenkedni nem kezd, majd a feleség elfeledett szeretőjének felbukkanása viszi tovább a történetet.
A szerelem és az arisztokrácia béklyói közti feszültség csak lassan teljesedik ki, először kiszámíthatatlanul jelenik meg, mindig megfelelő adagolással, hogy végig fenntartsa a nézői figyelmet. Amikor a rendező (Saul Dibb) bedob egy új elemet a férj és feleség játékába, mindig ad időt a nézőnek, hogy feldolgozza azt: a szemünk előtt bontja ki, támasztja alá, indoklja meg az eseményt – és a szereplők cselekedeteit. A film így fokozatosan, de cseppet sem szaggatottan halad a drámai csúcspont felé. Kidolgozatlan szál persze így is akad: a rendező igyekezett erőltetni a hercegnő közéleti szerepléseinek vonalát is, hiszen hihetetlen népszerűsége is fontossággal bír a cselekmény szempontjából. Az indoklás viszont hiányzik, népszerűségének oka homályban marad, csak a valódi Georgiana életének ismeretében tudhatnánk meg ezeket.
A cím is mutatja, hogy főleg a feleség portréja rajzolódik ki a film során. Keira Knightley kitűnő választás volt erre – a lelki drámára okot adó tények hitelesen kristályosodnak ki a színésznő játékában. Egyetlenegy hiba csúszott csak a számításba: a film ugyanis körülbelül tíz évnyi történést ölel át, amelyben Knightley négy gyermeknek adott életet és emellett volt két abortusza is. Ezek az események csupán gyerekszereplők gyarapodásának szintjén maradnak meg, a hercegnő anyává válása nem hagy nyomot a színésznő arcán. Lelkében és ezzel egyszerre a színészi játékában annál inkább, hiszen pont gyermekei miatt kerül választás elé. Vergődését szerelme és gyermekei között hatványozza az is, hogy korábban megvádolta a házasságában harmadik félként jelen lévő nőt, hogy gátlástalanul mindent megtesz gyermekei érdekében – majd végül ő is hasonló lépéseket kénytelen megtenni.
Döntései mögött ott van az a hideg, hűvös erő, mely zsarnoki módon védi vérvonalát, vagyonát, hírnevét és házastársi előjogait: Ralph Fiennes. Színészi játéka mindvégig csodálatos – bár a személyt, akit megformál, nem lehet hasonló jelzőkkel illetni. Kimért arckifejezésében végig ott van a felsőbbrendűségével tisztában lévő férj magabiztossága, összeszorított állkapcsa jelzi az ellentmondást nem tűrő természetét, szem- és szájrezgése láttán minden percben azt várjuk, hogy mikor robban ki az elfojott düh. Természetesen mozog az angol arisztokrácia 18. századi miliőjében.
A rendező objektív módon közelíti meg a témát, nem áll sem a nő, sem a férfi pártjára, egyszerűen tényként mutatja be a korabeli viszonyokat, erkölcsöket és igazságtalanságokat. S bár a nő kénytelen elviselni mindezeknek a terhét, Saul Dibb nem feminista nézőpontot alkalmaz, egyszerűen ábrázol. A férfi és női cselekedetek motivációi mindvégig indokoltak, túlzásoktól mentesek maradnak.
A film vége lehetett volna kissé elegánsabb is ezek után: felesleges feliratokkal írja le a szereplők további sorsát. Ezt a kis szépséghibát azonban elnézhetjük a rendezőnek, mert a film többi része igencsak jól sikerült.
