Képes-e egy kiszivárogtatott levél arra, hogy megváltoztassa a világ menetét? A rövid válasz igen és nem. A hosszú választ az Official Secrets (Hivatalos titkok) nyújtja úgy, hogy egy megdöbbentő, igaz történet mesél el, meglepően laposan.
Kislányos naivitásom mellékhatása lehet az a tévhit, mely szerint ha fény derül valami borzalmas igazságra, akkor biztosan kérdőre vonják majd azokat, akik hazudtak. Hogy Dosztojevszkij logikája mentén először van a bűn és abból következik aztán a bűnhődés. Talán a halhatatlan orosz szerző nem ismerné be, de az a helyzet, hogy mindketten tévedtünk. A jelenkori narratíva ugyanis azt sugallja, hogy hiába leplezik le a bűnt, a világ folyik tovább a megszokott medrében. A vádakat megcáfolják, a tényeket elferdítik és a bűnös megsértődik azon, hogy egyáltalán ilyen csúnyaságot feltételeztek róla. És egyáltalán: milyen abszurd igazságról szónokolni a fake news korában úgy, hogy a bizonytalanság az uralkodó hatalom? Az Official Secrets a másfél évtizeddel ezelőtti angol aktuálpolitikához kanyarodik vissza és így szinte nosztalgiafilmnek hat: arra emlékeztet, hogy egyszer, réges régen az oknyomozó újságírók heteken át kutatták egy dokumentum hitelességét attól rettegve, hogy valótlan anyagot publikálnak. Gavin Hood rendezése mentes a műfajmegújító törekvésektől, filmje nem rendelkezik lehengerlő stílussal, mégis képes arra, hogy nézőjét lehorgonyozza, mert a történelem olyan vad fordulatokat tartogat számára, ami a gyakorlott forgatókönyvírókat is a sarokba küldené.
2003-ban járunk, nem sokkal az iraki háború kezdete előtt. A közszférában tombolnak a 9/11 utáni indulatok és Bush bosszúhadjáratra készül. Amerika pedig elő is áll egy jól kigondolt, fikcióval megspékelt történettel. Szaddam Huszein Irakját a fejlett, demokratikus országok humanitárius kötelességüknek eleget téve meg kell menteniük a szörnyű diktatúrától. Ellenben ez a jólelkű gesztus még nem adja meg a szükséges lökést, ezért Bush, Tony Blairrel karöltve elkezdi híresztelni, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak és bármikor támadásba lendülhetnek. Mint később kiderült, Irakban sosem találtak erre utaló nyomokat és a befolyásos vezetők blöfföltek, hogy védekezésként tálalják az offenzívát.
Az Official Secrets erről az összképről mesél egy személyes, igaz történeten keresztül. Katherine Gun (Keira Knightley) a brit titkosszolgálat egyik osztályán (Government Communications Headquarters) dolgozik mandarin-angol fordítóként. Munka közben eljut hozzá egy továbbított levél Frank Kozától, az amerikai titkosszolgálat részéről. A levél lényegében arról tájékoztat, hogy az ENSZ nem állandó tagállamainak diplomatáit próbálják a következőkben megzsarolni kompromittáló adatok felkutatásával, ezáltal elérve, hogy azok az iraki beavatkozás mellett tegyék le a voksukat. Katherine nyűglődik az információ terhe alatt, hiszen olyasmivel kerül szembe, ami a kormányok intézkedéseit a szervezett bűnözéssel teszik egyenlővé. Jól tudja, hogy a levél kiszivárogtatásával államtitkokat tesz publikussá és bíróság elé is kerülhet hazaárulás vádjával. Jól tudja, mégis megteszi.
A rendező egy whistleblower (leleplező) főhősből kiindulva több szálon vezeti a cselekményt, így beemeli az elbeszélés terébe a The Observer egyik újságíróját, Martin Brightot (Matt Smith), valamint Katherine ügyvédjét, Ben Emmersont (Ralph Fiennes). A két karakter nyomán a nő története újabb rétegekbe tevődik át, egyrészt a sajtó, másrészt az emberi jogok szférájába. Nem is csoda, hogy az események bonyolódásával Katherine alulmarad főszereplőként. Az ő tette visszhangzik a teljes film során, viszont kifejezetten keveset tudunk meg róla azt leszámítva, hogy képes kockára tenni szabadságát és karrierjét. Persze Hood nyomatékosítja, hogy Gunnak egy bevándorló férje is van és Katherine értelemszerűen egy háborút ellenző aktivista, de az életrajzi adatain és az ideológiáján kívül nem világos számunkra, hogy milyen személyiséggel állunk szemben. Katherine Gun Wikipédia-szócikk marad, belső világa ismeretlen számunkra.
Ezt erősíti az Official Secrets dokudráma-jellege, mivel a film stílusa azt a benyomást kelti, mintha egy dokumentumfilmet néznénk játékfilmes elemekkel, ügyes rekonstrukcióval. Feliratok tisztázzák a pontos időt, a helyszínt, a szereplők neveit és tisztségeit. Hood mindenáron be akarja biztosítani magát, hogy higgyük el: ez valahogy így történhetett. A képi világ ezzel összhangban épp ezért sivár a kreativitás terén, mert mindvégig tárgyilagos marad, bemutatja a történetet anélkül, hogy költőien elkalandozna. A szerzőiségnek bárminemű nyoma így háttérbe van szorítva azért, hogy a néző kizárólag a cselekményre figyeljen. És meg kell hagyni, az alkotók is érezhették, hogy mindez nem kis feladat. Elvégre a film valódi célközönsége meglehetősen kicsi réteget foglalhat magába. Olyan nézőre van szüksége, aki jártas a 2003-2004 közötti angol bel- és külpolitikában, ismerős számára az 1989-es Official Secrets Act, emlékszik Thatcherre és a Falkland-szigeteki háborúhoz köthető Belgrano-Ponting ügyre. Megkockáztatom, hogy a film roppant hivatalos nyelvezete és tematikája még a legtöbb angol számára is kínainak tűnhet.
A Official Secrets nem képes arra, hogy olyan stílusosan mutassa be a jelenkori törtélnelmet, mint ahogy azt Adam McKay A nagy dobással tette a 2007–2008-as gazdasági világválság kapcsán, de abban igaza van, hogy Katherine Gun sztoriját el kellett mesélni. Lehet, hogy úgy érezzük, hogy a földrajzi távolság miatt elveszti a relevanciáját az, hogy egy angol nő kiszivárogtatja a munkahelyi levelét, pedig mindez kihatással van a világ mozgására akkor is, ha nem vesszük észre. Gun egy hatalmas blöffre épülő háborút próbált megállítani ezzel a levéllel, és bár az akció sikertelen maradt, arról tanúskodik, hogy hogyan játszanak büntetlenül a patyolattisztának látszó vezetők emberéletek millióival.
