Intrikák, politikai játszmák és bábjátékosok a Vatikánban – ezt ígéri a Konklávé premisszája. Sajnos nem sikerül maradéktalanul betartania.
A pletyka mint a történetmesélés egy formája évezredek óta az emberi természet része. Mindannyian részt veszünk benne, hiszen így szerzünk információt, ami pedig a leghatalmasabb eszköz, amellyel rendelkezhetünk. Ennek ellenére a pletykálkodás egy kicsinyesnek titulált gyakorlat, és sokan szeretnék azt hinni, hogy felette állunk. Pedig még a világ legerkölcsösebb(nek tartott) emberei is összesúgnak egymás háta mögött, hogy összegyűjtsenek minden fontos értesülést. Igen, még a Vatikán bíborosai is. Számukra azonban – különösen egy konklávé idején – még nélkülözhetetlenebb minden létező információ, amihez csak hozzájuthatnak. Hiszen a pápaválasztás idején a bíborosokat elzárják a külvilágtól: történjen akármi, titkoljanak bármit is a jelöltek, a bíborosok a szavazás idején már nem tudhatnak róla, nehogy bármi is befolyásolja a döntésüket. Így minél nagyobb tudás birtokában zárkóznak be a Sixtus-kápolnába, annál megfontoltabban adhatják le a voksukat a katolikus egyházat akár évtizedeken át irányító vezetőjelöltre. Arra a bíborosra, akinek hamarosan pápaként meglesz a hatalma, hogy a kereszténységet progresszív irányba terelje, de akár arra is, hogy visszavezesse a híveket és az egyházat a sötét középkorba. Ez az alapvető tétje Edward Berger Konklávéjának is.
Egyáltalán nem mindegy, kinek a nevével száll fel a fehér füst, az ezzel járó nyomást pedig mindenkinél jobban érzi Lawrence bíboros (Ralph Fiennes), a konklávé dékánja, aki személyes feladatának tekinti a választás helyes irányba terelését. Ez pedig szerinte mindenképpen a fejlődés liberális útja lenne. Csakhogy – ahogy az a Robert Harris regényét feldolgozó Konklávéból egyértelművé válik –, a Vatikánba is begyűrűzött az az egész világunkat megmérgező ideológiai ellentét, ami a pápaválasztás sikerességét is veszélyezteti. Így aztán maga a konklávé egyre inkább a mindenkori (miniszter)elnöki választásokat kezdi megidézni. A radikálisan jobboldali nézeteket valló Tedesco bíborost (Sergio Castellitto) Lawrence kötelességének érzi megállítani, azonban láthatóan nincs megfelelő ellenzéki jelölt – mindenki korrupt, a szekrényekből sorra esnek ki a csontvázak. Papíron.
Mert hiába csendül fel Volker Bertelmann vészjósló zenéje, akárhányszor egy újabb titokra derül fény (bár tegyük hozzá, ebből valójában nincs sok), hiába Stéphane Fontaine operatőr festői, mégis baljós képei (a fehér esernyő alatt szavazni induló tömeg disztopikusan fenyegető, míg a Lawrence miséjét hallgató bíborosok vészmadárként figyelnek a sötétbe burkolózva), a Konklávé összességében nem tud mit kezdeni az audiovizuálisan fel-felbukkanó suspense-szal és végül fekete füstként hagyja azt elszállni a semmibe.
Pedig a pápaválasztás nekünk, kívülállóknak egyébként is egy misztériummal teli esemény: ha elhúzzák előle a függönyt, izgalommal lesünk be a kulisszák mögé. Ha pedig a konklávé rejtelmességét feltöltjük a mai politikai szcénát is meghatározó széthúzás feszültségével, elméletben egy mindent elsöprő politikai thrillert kellene kapnunk, ráadásul a szerenitás, áhítat otthonában. Félreértés ne essék: most nem az Angyalok és démonok-féle hatásvadászatra gondolunk pápagyilkossággal és helikopterekből Tom Cruise-t is megszégyenítően kiugráló bíborosi kamarásokkal. Nem ezt, hanem játszmázást és intrikát vártunk a Konklávétól a premisszájából kiindulva – szaftos pletykákat, amiken nézőként élvezettel csámcsoghatunk. De azok a bizonyos titkok és csontvázak kicsinyes semmiségek maradtak, Berger rendezése pedig nem képes elhitetni velünk, hogy ezeken a dolgokon igenis elbukhat egy-egy bíboros potenciális pápasága. Ralph Fiennes, valamint a Bellini és Tremblay bíborosokat alakító Stanley Tucci és John Lithgow kiváló színészek, azonban még ők sem tudják tolmácsolni annak a minimális fordulatnak a jelöltekre mért jelentőségét. Hiába óriási a tét (a keresztény egyház jövője!) minden probléma elhanyagolhatóan aprónak tűnik. Lawrence például küzd a hitével, ám ez is kimerül annyiban, hogy „nem megy neki olyan jól” az imádkozás, mint eddig.
Talán azért nem érezni a feszültséget, mert Berger feláldozta volna a suspense-t és a narratívát a vizualitás oltárán? Pedig a kettő működött már egyszerre neki a Nyugaton a helyzet változatlanban. De ha nem is lenne kompetens rendező, akkor is igazán inspirálódhatott volna Paolo Sorrentinótól, aki már csak Az ifjú pápával bebizonyította, hogy igenis lehet egy esztétikailag lenyűgöző, egyszersmind lebilincselő történetet elmesélni a témában, amelynek minden perce feszült, tele van intrikával és a tétek súlyosságát is érezzük (Lenny Belardo egyenesen kimondja: szerinte nincs Isten). Nem, Berger valószínűleg a Konklávé végső fordulatát akarta ily módon megalapozni. Ez a csavar azonban a megválasztott új pápa identitását illetően – ami már Harris eredetijében is eképp szerepelt – azért tűnt olyan világmegváltóan jó ötletnek, mert a téma egyébként is foglalkoztatja az embereket. Ám valójában egy bugyuta, olcsó trükk, ami annyira a semmiből jött, mint Benitez (Carlos Diez), a konklávé tagjai számára eddig ismeretlen bíboros.
Sokaknak ideológiai szempontból nem fog tetszeni a Konklávé. Ezért a filmről szóló párbeszéd el sem fog odáig jutni, hogy ez bizony nem a „vatikáni Trónok harca”. Olyannyira nem az, hogy még – a pletykafészkeket legjobban reprezentáló – Bajos csajok folyosón szórólapozós jelenetét sem ugorja meg. Mert a Konklávé pont olyan, mint „az a nagyon szaftos pletyka”, amit anyukád akar elmesélni a szomszéd Józsi bácsiról: mérhetetlenül érdektelen.
