Emlékeztek még az itt éppen hónappal ezelőtt tárgyalt Fast and Furious történetére? Nos, ez a film is ugyanolyan, csak jó nők helyett ráncos bíborosokkal, gyors autók helyett poros könyvekkel és fatuskószerű főszereplő helyett… ja, az stimmel. Angyalok és démonok.
Dan Brown író biztosan jó munkásember. Harminc… háromszáz… vagy mittudomén, szóval sok példányt adott el a A da Vinci-kód című kulturális ojjektumából, ami tulajdonképpen a szegény ember Foucault-ingája egy teszkó gazdaságos Indiana Jones-szal a főszerepben. Persze ez senkit nem zavart, mert a Vatikán remek ingyenreklámot szolgáltatott, és néhány hónapig mindenki erről beszélt. Szabályos röhögőgörcsöt kaptam a Mona Lisa előtt 2003-ban, mikor a közelemben az egyik turista valami okosat kérdezhetett a teremőrtől. Nem értettem pontosan a választ, de volt benne fucking Da Vinci code, bullshit, meg néhány cifrább francia kifejezés is. A könyvet gyorsan meg is filmesítették, most meg elkészült a folytatása is, A Da Vinci-kód előzményét elmesélő Angyalok és démonok című könyv nyomán. Teccikérteni?
Robert Langdon (Tom Hanks) szimbológus (tudjuk, a szimbola három részből álló fúvós hangszer) segítségét kéri a Vatikán, ugyanis az Illuminátusok nevű, tudósokból álló titkos szervezet a régi pápa halála és az új megválasztása között időben látja jónak felrobbantani az egész Vatikánt egy antianyag-bombával, amit a CERN Nagy Hadronütköztetőjéből loptak el. Ezt a titkos tervüket persze titkos szimbólumok által közlik is, mert ezt ezek szerint így szokás, sőt a terv maga már évszázadok óta megvan, sőt arra is volt idejük, hogy századokon át városrendészetileg is megtámogassák azt a bonyolult szimbólumrendszert, ami majd segít leleplezni őket. Egyébként ez a szimbólumrendszer annyira bonyolult, hogy pl. az egyik angyalszobor rámutat a titkos ajtóra, vagy hogy a titkos szervezetnek természetesen Illuminati feliratú titkos pecsétje is van, amit mindenki ismer.
Na szóval ezek a nagyon titkosak elrabolják a négy legesélyesebb pápajelöltet és óránként kivégzik őket Róma valamelyik nevezetességénél, remek alkalmat adva a főhősnek és segítőinek, hogy a film ideje alatt egy német nyugdíjascsoportot megszégyenítő sebességgel megnézzenek minden fontosabb helyszínt, ami a turistakalauzban benne van. Még fotóznak is közben. Ja, és nagy része éjszaka történik. Aztán persze kiderül, hogy nem is azok a nagyontitkosak, akikre számítunk és a végecsavar után kibontakozik minden idők leghülyébb hatalomátvételi terve.
A történet a Da Vinci-kódéhoz képest soványabb, abban legalább volt pár mondvacsinált izgalmas információ, az egyszerűbb lelkek örömet találhattak a reklámkampánya alapjául szolgáló egyház-ellenességében, meg az egésznek volt valamiféle tétje, hiszen Indiana Jones óta tudjuk, hogy a Szent Grál valami jó dolog. Ebben a részben meg csak egy bombát kell megtalálni, a titkos társaságról meg elejétől kezdve tudjuk, hogy vannak, tudjuk, hogy mit akarnak, ennél már a Die Hard is bonyolultabb. Az Illuminátusokról annyit tudunk meg, hogy nagyon titkosak és nagyon egyházellenesek. Érdemes egyébként rákeresni az illuminati kifejezésre, főleg jobbos fórumokon eszeveszett mennyiségű marhaságot lehet találni, csomó jobb ötletet lophattak volna a készítők.
Az ilyen „valahol ketyeg egy bomba, meg kell találni, mert hanem rossz lesz” típusú történeteknél nem árt, ha a film valamennyire megszeretteti velünk a lehetséges áldozatokat, hogy még jobban szurkoljunk a hősnek, hogy mentse meg őket. Lehet, hogy velem van a baj, de az eleve Power Rangers-gonosznak öltözött ráncos vénemberek meg egy halom focihuligán meg se közelítí a szimpátia-ingerküszöbömet. Itt még a főhős is olyan, hogyismondjam... nem létező. Eleve merész dolog egy könyvmoly bölcsészt kinevezni a reménybeli blockbusterünk hőséül, de itt ezt most még azzal is megfejelték, hogy hősünk nem is túl okos; ahhoz képest, hogy ő a vallási szimbólumok legnagyobb szaktekintélye, nem tud latinul; és a végén nem is igazán ő oldja meg az ügyet.
Sem a regény, sem a forgatókönyv, sem a rendezés, de a színészi játék főleg nem fektet hangsúlyt arra, hogy felépítse a szereplőt, legalább annyira, hogy ne úgy nézzük az egészet, mint egy fitnesz-videót, ahol emberek ugrálnak, ülnek, szaladnak – csak azért, mert szól a zene és fizetik őket.
