M. Night Shyamalan, a plot twistek mestere, az egykoron új Spielbergnek kikiáltott, mára azonban talán a leghullámzóbb színvonalú életművel büszkélkedő rendező a nehezen komolyan vehető Old után új mozival jelentkezik. Valamelyest jobban sikerült darabról van szó, azonban ez sem elég ahhoz, hogy a középszerűnél erősebb élményben legyen részünk.
A Knock at the Cabin Paul Tremblay The Cabin at the End of the World című regényének adaptációja. Első látásra egy home invasion thrillerrel van dolgunk, a film egy igen egyszerű, de potenciállal bíró premisszából indít: egy fiatal házaspár, Eric (Jonathan Groff) és Andrew (Ben Aldridge), kislányukkal, Wennel (Kristen Cui) egy kis erdei fakunyhóban tölti a vakációját. Miközben Wen sáskákat gyűjtöget egy befőttesüvegbe, egy idegen férfi (Dave Bautista) jelenik meg és kellemesen barátságos hangnemben próbál összebarátkozni a kislánnyal. Nemsokára azonban további három idegen érkezik, házilag összetákolt fegyverekkel a kezükben, és megpróbálnak behatolni a házba. Némi ellenállás után ez sikerül is nekik, és diplomatikusan, mitöbb, kedvesen közlik a családtagokkal, hogy azért vannak itt, mert nemsokára világvége lesz, és ez csak úgy akadályozható meg, ha a család valakit feláldoz maguk közül.
Sajnos már az első, home invasion jelenet sem annyira erős, mint amennyire lehetne: összehasonlítva az utóbbi évek hasonló filmjeivel (Mi / Us, Hush) vagy akár az örök klasszikus Funny Games-szel, egy kevésbé feszült hangulatba csöppenünk. És végig ez marad a film egyik fő gyengesége: kissé unalmas, lapos, nem épít különösebb feszültséget. A helyzetek sokkal több lehetőséget hordoznak magukban, mint amennyit a film végül megvalósít. Ahhoz képest, hogy világvége-film, alig van egy-két kép, ami tényleg mélyre hatol, azok is többnyire a filmbéli tévében látott mobiltelefonos felvételek.
A legfurcsább talán az, hogy Shyamalan-film létére könnyen kiszámítható a történet, és nem igazán tud semmivel meglepni. Láthatóan a feszültség forrásaként „az igaz vagy sem”, „a vajon most kinek higgyek” játéknak kellene szolgálnia, de a bizonytalanság sokadik ide-oda billegetése hamar önismétlővé válik. A világunkra jellemző konteók sokasága felől nézve szinte lesz annak egy izgalmas meta-rétege, ahogyan a néző ítélőképessége oda-vissza billeg, de sajnos a film nem megy elég mélyre a játékban ahhoz, hogy tartalma is legyen mindennek. Több aktuális téma is felmerül (vallási fanatizmus, online szerveződő szélsőséges közösségek, homofóbia, környezeti katasztrófák), azonban mindegyik szinte csak említve lesz, így súlytalanok és szinte mellékesek maradnak. Még ha általában a Shyamalan-csavarok néha erőltettek és túlzóak is, itt talán pont egy ilyen gesztusra lett volna szükség: valamire, ami mélyíti a filmet, ami ad neki egy plusz dimenziót. A film lényegében egy nagyra duzzasztott villamosdilemma (trolley problem), és ugyan jó a kérdés, hogy a felerősödött individualizmus korában mit vagyunk képesek feláldozni másokért, itt kissé esetlenül van feltéve.
A behatolók lényegében kedves figurák, ami önmagában nem probléma, lehetne ez egy érdekes kifordítása a home invasion műfajának, azonban a szereplők javarésze egész egyszerűen nem túl érdekes, egydimenziós figura. Bár a négy behatoló specifikus emberi aspektusokat hivatott szimbolizálni, túl egysíkúak maradnak, és nem igazán lesz súlya a velük történteknek. Hasonlóképpen, a családtagok sem válnak igazán érdekessé, nem képes a film úgy megrajzolni őket, hogy végigizguljuk értük a történetet. Ezen a néhol bevágott flashbackek sem segítenek: gyakran csupán illusztrálnak olyan dolgokat, amiket előző párbeszédekből már amúgy is tudunk a szereplőkről. A meleg házaspár megjelenítése dicséretes, szerencsére közhelyektől mentesen, természetesen vannak jelen. A legüdébb színfolt viszont talán Dave Bautista karaktere és játéka. Nemrég Rian Johnson Üveghagymájában alakított egy kissé ellenszenves, férfijogi aktivista vloggert, itt pedig ennek a homlokegyenest ellentétét játssza, egy kedves, jámbor középiskolai tornatanárt; mindkét szerepet nagyon hitelesen. Bautistában egy sokoldalú színész kezd kibontakozni, aki komoly, drámai szerepeket is hatásosan tud hozni, remélhetőleg látunk tőle még ilyeneket.
Az operatőri munka is a pozitívumok közé tartozik. Jarin Blaschke (A világítótorony, Az északi) és Lowell A. Meyer (Thunder Road) operatőrpáros láthatóan igyekszik feszültséget csempészni a jelenetekbe erőteljes közelik és óvatos kameramozgások segítségével, és úgy általában jól mutatnak a 35 mm-es filmre forgatott képek.
A rosszul sikerült Shyamalan-filmek legnagyobb problémája általában az, hogy túlságosan, szinte kioktatóan komolyan veszik magukat, és ezáltal sokkal mélyebbnek akarnak tűnni, mint amennyi tartalom valójában van bennük, a végeredmény pedig egy felszínes moralizálás lesz. Sajnos e film esetében is (javarészt) ez történik, érződik a szándék, hogy nagyon kellene a néző gondoljon valamit, de közben üresen lobog a filmszövet. Ennek ellenére nem a legrosszabb mozi a rendezőtől, de minden, a film által megidézett műfajban és témában találunk jobbat.
