A The Last of Us halhatatlanságához akkor sem férhetne kétség, ha sosem készül hozzá folytatás, remekbe szabott történetét pedig nem konvertálják HBO-tévésorozattá: a 2013-as alapmű kilenc év elteltével is képes kifacsarni a lelkünket – aki nem hiszi, bátran tegyen egy próbát a videójáték-történelem gyöngyszemének csaknem kifogástalan remake-jével.
Nem lehet elég nagy szavakkal dobálózni, ha a posztapokaptikus közegben játszódó videójátékok non plus ultrájáról, a Naughty Dog The Last of Us című műremekéről beszélünk: emlegették már hivatkozási pontként, kultusz- és iskolateremtő darabként, sőt minden idők legjobb játékaként is – e titulusok pedig cseppet sem túlzóak. (Igaz, jelen sorok írója szerint ez utóbbi cím a Red Dead Redemption utolérhetetlen második részét illeti, de tény: a TLOU semmiképp sem hiányozhatna egy tízes vagy épp ötös toplistáról.) Kilenc év kétségbeejtően hosszú idő a videójáték-iparban, nem csoda hát, ha manapság a 2013-ban debütált program vizuális megvalósítás, irányíthatóság és harcrendszer tekintetében is idejétmúltnak tűnik – dacára annak, hogy az eredetileg PS3-ra megjelent game egy esztendővel később megért egy remastert is, melyet a fejlesztők az akkor épp virágkorát élő PS4 technológiai színvonalához igazítottak. Szeptember első napjaiban pedig végre-valahára kézbe vehettük a remake-et, mely ugyan sem a játékmenetet nem reformálja meg, sem Joel (Troy Baker) és Ellie (Ashley Johnson) tragikusan gyönyörű utazását nem gazdagítja újabb epizódokkal, a Naughty Dog „vizuális mágusai” ezúttal tényleg tökéletesre csiszolták a grafikát, sőt a játék borsos áráért cserébe néhány további engedményt is tettek a tősgyökeres rajongóknak.
Igen, tényleg mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia annak, aki a The Last of Us remake-jére ácsingózik (a magasra srófolt ár miatt egyfajta „ellenmozgalom” is kibontakozott, melynek keretében számosan kijelentették: hiába imádják az eredetit, az új verziót bojkottálni fogják), csakhogy a 2022-es újrafeldolgozás rendelkezik mindazon erényekkel, melyek az eredetit is naggyá tették, de a jelenkor követelményeinek megfelelően látványosan fel is turbóz mindent, ami miatt annak idején hosszú órákig ültünk kigúvadt szemekkel, összepréselt mellkassal és remegő végtagokkal a játék előtt. Mi maradt meg az alapműből? Mindenekelőtt a látszólag egyszerű panelekből összegyúrt, archetipikus, de mesterien elbeszélt történet. A videójátékok históriájának sorsfordító pillanata volt, amikor Joel, a megtört, cinikus csempész, és Ellie, a cserfes, de acélos küldetéstudattal rendelkező kislány egymásra talált a világvége árnyékában. Mai szemmel nézve is bámulatos, valójában mennyire rétegzett e két csodálatosan emberi, megejtően esendő hős közös sztorija: egyszerre a nagy Amerika-mítoszok enciklopédiája, pattogó feszültségtől terhes modern odüsszeia, valamint súlyos morális drámában kicsúcsosodó, egyedi megváltástörténet is.
A The Last of Us tehát továbbra is sokkal több, mint puszta túlélőthriller, és csaknem egy évtized után éppúgy kifacsarja a lelkünket, mint az első megjelenése idején. Most mégis bizsergetően új az élmény, hiszen a Naughty Dog végre lecserélte azt az engine-t, amire az alapjáték és a remaster változat is épült: a vizuális világ kísértetiesen hajaz a 2020-ban piacra dobott második részre, s természetesen Joel és Ellie régi-új karaktermodelljei is onnan érkeztek, így aztán gesztusaik, arcjátékuk szinte már kényelmetlenül valósághűek – nem is beszélve a toldalékfigurákról, akik szintúgy jóval emberibbnek, plasztikusabbnak és érzékenyebbnek tűnnek, mint korábban. A Naughty Dog fejlesztői ugyanakkor a tárgyi miliőt is sokkal alaposabban kidolgozták, így előfordulhat, hogy a remake végigjátszása során olyan nüansznyi apróságoknál – például egy reklámfeliratnál vagy egy robusztus épületegyüttes homlokzatának ékítményénél – is elidőzünk, melyek korábban elkerülték a figyelmünket. A 4K-élménynek hála ezúttal még a levegőben szálló porszemek is tűélesek, ráadásul a frame rate manuálisan is szabályozható, így tulajdonképpen mi magunk dönthetünk arról, mennyire szeretnénk elmerülni a pazar látványorgiában. Egyes helyszíneken egyébként a tereptárgyak, sőt a fényviszonyok is megváltoztak, az ilyesmi azonban már tényleg csak az eredeti játékprogram vájtszemű rajongóinak tűnik majd fel.
2013 óta a mesterséges intelligencia is sokat finomodott: bár a fertőzöttek természetesen most is ugyanúgy viselkednek (azaz többnyire kiszámíthatóak), emberi ellenfeleink immáron taktikusan cselekednek, s sokszor előfordul, hogy igyekeznek bekeríteni, oldalról-hátulról meglepni, elterelni a figyelmünket, egyszóval némi rafinériával-csapatmunkával fölébünk kerekedni. Noha a mesterséges intelligencia még így sem olyan fejlett, mint a folytatásban, a dörzsöltebb, megfontoltabban reagáló ellenlábasoknak köszönhetően az összecsapások is fordulatosabbak, változatosabbak és olykor nagyobb téttel is rendelkeznek, mint az alapjátékban. Nem sikerült ugyanakkor korrigálni az eddigi epizódok egyik legbosszantóbb hibáját: amikor rejtekbe húzódunk egy utánunk kutató őrjárat elől, az oldalunkon harcoló NPC-ket a terepet felmérő rosszfiúk akkor sem veszik észre, ha az orruk előtt slisszolnak el. Ha már itt tartunk, nem sikerült teljesen kiküszöbölni a korábbi részekre jellemző glitcheket sem: a halálanimációk olykor kifejezetten esetlenek, és az is simán megtörténhet, hogy Ellie egész egyszerűen „beakad” egy tereptárgyba, s eszeveszetten rázkódni kezd.
Örömteli viszont, hogy ezúttal a harcok is százszorta dinamikusabbak. Habár már az eredeti játék során is mélyen átéreztük minden egyes bevitt ütés súlyát, az ökölharc – ha lehetséges – kegyetlenebb és realisztikusabb, mint az alapműben, a lövéseink nyomán szétszakadó vagy épp pépes masszává amortizálódó emberi testek látványa pedig ugyanolyan sokkoló, mint a második rész esetében. Cizelláltabbá vált az irányítás is: Joel és Ellie ezúttal könnyebben mozgatható, valamint sokkal életszerűbben és változatosabban reagálnak a külvilágból érkező ingerekre. Egyedül talán az íjjal való célzás körülményesebb, mint akár az eredeti, akár a remaster verzióban volt, sőt a nehézségi szint is változott: ha „normál” módban toljuk végig a játékot, tapasztalni fogjuk, hogy egyes ellenfelek (például a lopakodó fertőzöttek, azaz a stalkerek) nagyobbat sebeznek, mint korábban. Sokakat vigasztalhat azonban, hogy a normál és a „hard”, azaz „nehéz” fokozat közötti különbség mintha csökkent volna (az erőforrások nagyjából egyformán szűkösek, és karaktereink „törékenysége” is hasonló a két szinten). A rutinos vagy egyszerűen csak mazochista hajlamú delikvensek természetesen ezúttal is próbát tehetnek az izzadságosan nehéz fokozatokkal (survivor, grounded), melyek most két újabb játékmóddal (a speedrunnal és a folytatásból már ismert permadeath-tel) egészülnek ki.
A Naughty Dog természetesen a PS5 DualSense kontrollerjének előnyeit is maximálisan kiaknázza: a haptikus rezgéseknek és adaptív ravaszoknak hála a tenyerünkben érezhetjük, hogyan rúgnak vissza egyes lőfegyverek, vagy épp miként dobol az eső a közelünkben. Piciny színfoltokról van szó, de pompásan építik a game atmoszféráját, valamit hozzájárulnak, hogy a The Last of Us remake-je tényleg páratlanul immerzív és szinte már zavarba ejtően testközeli élmény legyen. Maradéktalanul kielégülnek azok igényei is, akik extra feature-ökre vágynak: ezúttal megszabhatjuk Joel és Ellie öltözékének dizájnját, concept artok között böngészhetünk, ezernyi filterrel tehetjük szó szerint is színesebbé a játékmenetet, és a sor gyakorlatilag a végtelenségig folytatható lenne.
Akik maradtak – Neil Druckmann / Naughty Dog: The Last of Us Part II
Az elnyújtott fejlesztési folyamatot követő, megjelenés előtti és közbeni szivárogtatásoknak, hőzöngésnek, hisztiknek, a PR-, majd a rajongói ellenkampánynak – és úgy általában a játék körüli botrányos hangulatnak – köszönhetően most már az is hallott a kultikus 2013-as The Last of Us című játék folytatásáról, aki nem tudna megkülönböztetni egy játékkonzolt egy tévé alatt felejtett fekete aktatáskától.
Lehetne persze keseregni azon, hogy a második rész némely hasznos újítását (a kézitusák esetében az elhajolást, illetve a talajon kúszást) nem adaptálták a remake-be, de felesleges volna kukacoskodni, az pedig eddig sem lehetett kérdéses, hogy melyik a jobb a franchise két darabja közül. Míg az első TLOU a maga mellbevágó brutalitásával, filmszerűen megkomponált cselekményével, mély karakterrajzaival és imádnivaló hangulatával egy egész konzolgeneráció csúcsproduktuma volt, addig utódja „csak” a grafika, az erőszakábrázolás és a harcrendszer terén bizonyult forradalminak, hiszen története erősen túlírt, helyenként obskúrus, üzenetét – illetve annak tolmácsolását – tekintve pedig egyenesen manipulatív. Egy gyönyörűen csomagolt, maratoni hosszúságú szenvedéspornó – csak sajnos nincsen lelke. És épp ez az, amivel az ikonikus első részt sosem lehetne vádolni: Neil Druckmannék magnum opusa egy évtized elteltével frissebb, szebb, látványosabb és meghatóbb, mint valaha. Apokalipszisre fel!
