Üzembiztos biznisz: a PlayStation egyik legjobban tejelő játéksorozatából filmet készíteni. Elvégre csak nagyobb a képernyő, nem?
Az Uncharted-játékok eleve filmszerűre voltak kitalálva. Az Indiana Jones és Lara Croft metszéspontján vétetett sármos műkincstolvaj, Nathan Drake viselt dolgait elmesélő sorozat még a PlayStation3-érában indult, és azóta négy „fő” játékot, egy „csajos” spinoffot és egy PS Vitára készült mobilkalandot ért meg. Eddig mindösszesen negyvenmilliónál is többet adtak el belőlük (ami azt jelenti, hogy legalább még félszer ennyien játszottak velük), a franchise legutóbbi kiadása a PS4-éra két játékát (a negyediket – A Thief's End – és az említett spinoffot) újracsomagoló, felturbózó, a PS5-re optimizáló Legacy of Thieves Collection volt, ami pont a mozis adaptáció előtt kevéssel jelent meg, hogy újból kifacsarjon némi pénzt a szériából, no meg hogy rásegítsen a hájpra, ami egy efféle adaptáció PR-gépezetének elengedhetetlen eleme.
Ha valamiért jónak tűnik ez a film, az csak azért van, mert az embereknek (a megannyi egy lére menő Mortal Kombat-, Resident Evil-, a botrányosan semmilyen Assassins’s Creed- és WarCraft-, és persze a többi félresikerült videójáték-adaptáció miatt) annyira alacsonyak az elvárásai a „gémerfilmekkel” kapcsolatban, hogy egy effajta, nagy büdzséjű, de low-budget poénokkal operáló, minden porcikájában ismerős produkció is lenyelhető. Pedig alapvetően csak egyvalamit csinál: kiveszi a játékokból azt, amitől azok érdekesek voltak (ugyebár annak a talmi érzetét, hogy mi irányítjuk a karaktert, és ezáltal a történetet), cserébe meghagy mindent, ami miatt a játékok is képtelenek voltak elszabadulni a nagy pénzzel érkező nagy felelősség és nagy elvárás elől: a jobb napokat is látott kalandfilmes műfaj sémáit.
Az eredeti játékok sztoris részeit mászkálós, puzzle-megoldós, és persze lövöldözős darabok kötötték össze, és ez a nagyon közönségfilmes hangulat piszok jól működött, ha igazából nem is hozott az égvilágon semmi eredetit. Maga a történet pedig azt a kalandfilmekhez elengedhetetlen reményt adta át tökéletesen, hogy hátha van még ezen a keresztül-kasul kamerázott, felderített, szanaszét térképezett golyóbison még valamiféle titok, ami évszázadok óta várja, hogy rábukkanjanak. Hatalmas fíling, amikor egy zseblámpával felszerelkezve bevilágítod a történelem (és a földrajz) homályos fertályait. A kincsvadászat azért egy jól játszható valami, mert tényleg meg kell keresni a készítők által elrejtett kincseket, s tényleg jár némi felfedezés-dopaminroham érte: a sikeres gaming elengedhetetlen eleme a jutalomérzet. A játékmenet nem csak annyiból áll, hogy elvégezzük a karakterünknek kiszabott feladatokat, hogy eljussunk a következő cinematic-összekötőig, hanem ténylegesen kell hozzá némi szemfülesség és ügyesség.
Ehhez képest az Uncharted-film mindössze annyi skillt kíván a nézőjétől, hogy az lehetőleg próbálja meg elfelejteni a többi hasonszőrű film hasonszőrű fordulatát, kacagjon félszájjal az erőltetett egysorosokon, és bocsásson meg neki azért, mert megcsinálta a bravúrt: hogy ti. egy igazi színésznek nem tudunk akkora szívvel drukkolni, mint egy 15 éves pixelhalmaznak.
A film egyfajta prequel Nathan és Sully nyögvenyelősen induló barátságához (némileg felülírva a harmadik játékban felvázolt eredettörténetet): Nate (a szerethető Tom Holland) egy árvaházban felnövő ügyes kezű zsebtolvaj, piti lopások mellett bárpultosként tengeti az életét, amíg rá nem bukkan egy profi, ám gátlástalan műkincsvadász, Victor Sullivan (a kilógó Mark Wahlberg) és rá nem veszi, hogy induljanak el a Magellán által ötszáz évvel ezelőtt összetarhált, azóta is eltűntnek nyilvánított arany nyomába. Mivel a cselekmény a játékok egy-két fordulatának átemelése ellenére is „új”, az eddigiekhez képest új antagonistákat is ki kellett találni hozzá, így jön a képbe egy spanyol nemes, Moncada (a szerepre nevetségesen rájátszó Antonio Banderas), aki a kincs jogos örökösének gondolja magát, valamint az általa felbérelt verőlegényleány. Ez a bagázs egészül ki még egy, szintén a játékokból ismerős tolvajjal, Chloe Frazerrel (Sophia Ali), aki nemcsak a karakterek közti erotikus feszültséget biztosítja, hanem egy jó adag „ki vezet meg kit”-játékkal is hozzájárul a cselekmény fordulatosabbá tevéséhez. Ami el is kél, hiszen még úgy is sablonosnak, lyukasnak és elsietettnek tűnik a sztori, ha egy percet sem játszottunk a játékokkal.
Ami valamennyire kárpótol az említettekért, az a film tempója. A Zombieland és a Venom rendezője kevés alkalmat ad csevegésre és telefonsimogatásra, jó érzékkel irányítja a vékonyka történetet, épp csak annyit időzik karakterépítéssel és érzelgősködéssel, amennyit feltétlenül muszáj. Ha nincsenek nagy elvárásaink, a maga módján szórakoztató az Uncharted, és legalább annyira swashbuckler, mint amennyire kalandfilm: a szintén nem túl innovatív, de legalább nagyszerűen megkoreografált játékok (és a már említett Indiana Jones és Tomb Raider) mellett olyanokat is megidéz, mint a Robin Hood vagy Sandokan. A sokszor látott képeket Ramin Djawadi sokszor hallott szólamai kerekítik ki igazi rizikókerülő hollywoodi egésszé.
A kérdés már csak az marad, hogy a játékok renoméjára alapozva akarnak több mozijegyet eladni, vagy a máris tapasztalható box office-lelkesedést akarják szoftvereladásokra visszakonvertálni? A válasz valószínűleg is-is. Hiszen ne feledjük: Hollywood már rég nem par excellence filmekben gondolkozik, hanem komplett világfranchise-okban, amikkel minden platformon, minden műfajban, minden formában, mindenkor körülvehet mindent. Kár, hogy minden annyira feltérképezett már, hogy nem jár érte a felfedezéssel járó dopaminadag.
