Kritika | Neil Druckmann / Naughty Dog: The Last of Us Part II Kritika | Neil Druckmann / Naughty Dog: The Last of Us Part II

Akik maradtak

Neil Druckmann / Naughty Dog: The Last of Us Part II

ÉRTÉKELD A FILMET!
The Last of Us Part II
Neil Druckmann, Kurt Margenau, Anthony Newman
2020
The Last of Us Part II

The Last of Us Part II

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 7 10 1

7

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Az elnyújtott fejlesztési folyamatot követő, megjelenés előtti és közbeni szivárogtatásoknak, hőzöngésnek, hisztiknek, a PR-, majd a rajongói ellenkampánynak – és úgy általában a játék körüli botrányos hangulatnak – köszönhetően most már az is hallott a kultikus 2013-as The Last of Us című játék folytatásáról, aki nem tudna megkülönböztetni egy játékkonzolt egy tévé alatt felejtett fekete aktatáskától.

Az egész egy zseniális reklámhúzás volt-e (a mai, mindent az identitáspolitikában csúcsosító amerikai közgondolkodás megosztottságát elnézve még akár nem is kizárt), vagy tényleg sikerült ennyire a lelkébe gázolni az eredeti játék megannyi rajongójának? Úgy van, ahogy a kritika mondja – zseniális, megkerülhetetlen alapmű született, a generáció legjobbja –, vagy úgy, ahogy az alkotást proteszt-osztályozással (review bombing) tízből négyes környékére pontozó felhasználók mondják? Megpróbáljuk megfejteni. Persze nem lehet az új játékról írni az eredeti említése nélkül, hiszen a kettes minden tekintetben – sztori, játékmenet, világépítés – ténylegesen folytatása-továbbgondolása a 2013-as mesterműnek: nem egy egyszerű sequel, hanem még ok-okozatiságában és a bonyodalom jellegét tekintve is direkt következménye a Naughty Dog stúdió PS3-as konzolra készített játékának.

Az eredetiben két főhősünk volt: Joel, egy életből kiábrándult, családját elveszített pasas, aki egy gombaspórákkal közvetített zombiapokalipszis utáni Amerikában tengeti az életét csempészkedéssel; valamint Ellie, egy tinilány, akit Joelnek el kell juttatnia a poszt-civilizációs Amerika másik felére – azt egyelőre nem tudni, hogy miért. Első ránézésre a The Last of Us nem csinált semmi különlegeset: voltak már azelőtt is lopakodós-túlélős játékok, amelyekben a játéktérben elszotyogtatott, limitált mennyiségű lőszer és nyersanyag segítségével kell túlélni. Ráadásul a gyönyörű vizuális megvalósítások ellenére a Last of Us Amerikája sem volt túl érdekes: a pont akkor leginkább hódító nyílt, szabadon bejárható, sandbox-jellegű játékok korában egy erősen szűk, lineáris világa volt, ami viszont szorosan kötődött a történethez. Áh, a történet... nos, igen, a játék igazából abban volt nagyon erős, hogy úgy tudott játékkal – a játszás aktusával! –, a karakterek irányításának illúzióján keresztül elmesélni egy végtelenül, sőt, pimaszul egyszerű kötődés-történetet, aminek a konklúzióján csak a zombivá válás végstádiumaiban vergődőek nem pityeregtek. Az már csak ráadás, hogy egy nagyon egyszerű, a filozofálgatás-moralizálgatás felett hatalmas bakugrással átszökő, érzelmi alapú döntésen keresztül elérte azt, hogy a kedves nézőt játékost berántsa a hírhedt trolibusz-kérdés egy olyan megoldásába, amilyenbe magától, józanul talán nem menne be.

Próbáltam parázson táncolni a spoliereket illetően, de most már muszáj leírnom: Joel úgy menti meg Ellie-t a biztos haláltól, hogy közben a lány természetes immunitása lehetett volna az emberiség egyetlen reménye a vakcinára. [Ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget.] Ez a háttere az új játéknak: a Last of Us 2 minden bonyodalma ebből a döntésből származik, sőt, még a történetvezetés sok eleme is megpróbál rímelni az azóta kultuszjátéknak, meghatározó generációs élménynek számító Last of Usra. De hát akkor hol itt a probléma? Folytatnak egy legendás játékot, nem írják át az eredeti cselekményét, nem piszkálják meg a múltat, nem akarnak valami teljesen mást eladni ugyanazon a címen – mi volt a hiszti tárgya? Az egyik – és efölött suhanjunk át minél hamarabb, mert említésre is alig érdemes – a szereplők nemisége. A kis Ellie ugyanis közben felnőtt (4 évvel járunk az eredeti játék után), és hát... becsajozott. Ez van. Sokan azt is rebesgették, hogy egy transz karakterrel kell majd játszani – nos, én már láttam izmos lányt, és olyanok, mint a vézna fiúk: léteznek, nem mitológiai lények. Igen, vannak problémás, elmismásolt dolgok a játékban, de ezek mind az író szuverén alkotói döntései és/vagy mulasztásai, megsértődni rajtuk ugyanolyan értelmetlen, mint egy méregdrágán megvásárolt játék leple alatt társadalmi vagy másmilyen propagandát erőltetni. A lényeg, hogy a karakterek nemi identitása ezúttal sem befolyásolja a cselekményt – mondhatni nem erről szól ez a játék, emiatt tényleg nem érdemes kihagyni.

A másik sokat emlegett probléma viszont sokkal valósabb: sokan fájlalják a sztorit, illetve a történetvezetést. És igen, értem a jajszavakat. Én is feldühödtem, amikor mintegy kiváltó incidensként megölték Joelt. Gyűlölöm az efféle, Trónok harca-szintű „populista” történetszövési elemeket, a nézőnek vagy a játékosnak váratlan gyomrost adó aljas húzásokat, aminek az a lényege, hogy valakit a végtelenségig megutáltatnak vagy megszerettetnek, hogy aztán kárörvendjünk vagy ríjunk a halálán. Olcsó forgatókönyvírói trükkök ezek. Ugyanakkor meg értem, vagyis érteni vélem: Joel önfeláldozása csakis így teljesedhetett ki, hiszen senki nem mehet tovább meglakolatlanul tetteiért, és mert minden önzetlennek tűnő döntés valahol önző is. Ennek a dualitásnak a szinte lehetetlen megmutatására vállalkozott Druckmann, amikor nekiállt folytatást írni saját játékának, és végülis papíron sikerült neki: szuperül megírt, szinte szimmetrikus, tökéletes szerkezetű kettős megváltástörténetet kaptunk, ráadásul ezek nem csak úgy egymás mellé vannak toszva, hanem folyamatosan rímelnek egymásra, meg az eredeti játékra – és természetesen keresztezik is egymást, mert a görög drámákban is keresztezniük kell egymást, és mi ez, ha nem egy sors(szerűség) által sújtott, görögös bosszúspirál-sztori? A katartikus(nak szánt) befejezésről nem is beszélve: annyira szép pontot tesz az i-re, hogy már-már megint jönnek a garatba a csomók, és már-már megint duzzadnak a könnyzacskók...

...csakhogy közben a zseniális strukturalista megközelítés mellett elfelejtettek szerethető karaktereket írni, akikkel empatizálunk, akiket szívesen kísérgetnénk 25-30 órán keresztül (ennyit tart a játék, vérmérséklettől és alaposságtól függően). Az előző játék sem volt „kellemes”, hiszen azalatt is rettegtünk és ugráltunk a jump scare-ken, de közben hatalmas szív dobogott benne, volt küldetése, akartunk „nyerni”. A folytatásnak is van egy önálló igazsága és célja, nem csupán fan service, de a bosszú mint egyedüli dramaturgiai hajtóerő a végére csak el- és lefáraszt érzelmileg, ki- és lemerít, végiggyalul. És bármennyire is gyönyörűen megdizájnolt a világa (tényleg obszcén hogy mennyire szép: a beton és a tégla elől a teret lassan visszahódító buja természet képeivel sikerült megfejelniük az Uncharted 4 egészen elképesztő vizualitását is), a benne való haladás ezúttal nem annyira zsigeri élmény, mint az előző részben. Igen, sokkal részletesebb, még ilyen féligmeddig nyílt epizódjai is vannak, mint az Uncharted Lost Legacy-ben (ezúttal Seattle környékére korlátozódik a cselekmény, nagyobbacska bejárható területekkel), de talán pont ezért jobban leválik a sztoriról. Az amúgy meglehetősen fluid játék élménye és az általa mesélt történet egész egyszerűen nem forr össze olyan organikusan, mint pl. a 2018-as God of Warban, vagy a tavalyi Kodzsima-remekműben, a Death Strandingben. Mondhatni egy idő után már szinte mindegy, hogy vannak-e zombik, vagy nincsenek; vagy hogy van-e civilizáció, vagy nincsen; hogy épp kik ellen és hogyan harcolsz – ez így egyszerűen csak zsibbasztóan hosszadalmas (pedig nem is hosszú).

Ez a lassacskán búcsúzkodó, és a helyét a PS5-nek átadó Playstation 4 utolsó előtti nagy exkluzív játéka – máris piaci rekordokat döntött, s a Game of the Year-díjakat is szorgosan borítékolják már valahol –, de akkor most végül méltó-e a 2013-as eredetihez, vagy sem? A válaszom egyértelmű igen, és egyértelmű nem. Igen, mert ezt valószínűleg nem lehetett volna másképp megúszni, és nem is próbálták megúszni. Érezni a benne rejlő tehetséget és törődést, a részletekre való odafigyelést, a vizuális fölényt, az okos írói döntéseket is, ahogy a merészséget is, hogy ezzel akár feldühítenek és elidegenítenek egy csomó embert. És nem, mert egyszeri kijátszás bőven elég belőle; nem, mert roppan kínosra sikerült az egész reklámkampányt kísérő pletykahadjárat; s nem, mert az égvilágán semmi újdonság nincs benne: nem emeli új szintre a videójátékot mint műnemet. Formája és tartalma annyira tökéletesek külön-külön, hogy nem tudnak istenigazából egybeforrni: ennek nem azért faljuk a sztoriját, hogy játszhassunk vele, hanem csak azért játsszuk, hogy végre-valahára továbbvigyük a sztorit. Mindezektől függetlenül kikerülhetetlen, fontos alkotás, amin sokáig fogunk még rágódni – de ha játszani akarunk, inkább ismét az egyest vagy az Uncharted-sorozatot vesszük elő.


A történet a következő: miután megölik Joelt, Ellie bosszúhadjáratra indul és lassan kiderül, hogy Abby – annak az orvosnak a lánya, aki az első játékban Ellie-ből kinyerte volna az emberiséget megmentő vakcinát – is bosszúból cselekedett. Mondani sem kell, hogy a játék legeslegvégén összecsapnak.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
The Last of Us Part II

The Last of Us Part II

Színes filmdráma, horror, 2020

Rendező: , ,
Szereplők: , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

7

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg