A Cargo apafigurája soha nem adja fel a reményt, hogy gyermekét egy jobb világ küszöbén hagyhatja békében és szeretetben felnőni. Erről pedig nem sok élőhalottas film szól.

Nincs olyan, hogy az épp aktuális élőhalottas filmről, sorozatról, vagy videójátékról szóló írásokat ne kezdenék a kritikusok George A. Romero örökbecsűinek felemlegetésével. Mindegy, hogy a zombihorror édesapjának alapműveivel a képernyőre, vászonra, vagy monitorra futószalagról ráfingott élőhullás művek már köszönőviszonyban sincsenek Romero filmjeivel. Kár, hogy az olyan szaroknak, mint a Kaptár-sorozat, a The Walking Dead, a Holtak háza, a Mutáns krónikák, a Halálos árnyak, A zombik városa, A zombik lázadása, a Z világháború, a Járvány vagy mondjuk A horda semmi köze a lényeghez. Az olyan atipikus zombifilmekkel ellentétben, mint a 28 nappal később, a Snowpiercer, a The Battery, vagy a The Roost, ezek a filmek már nem egy olyan világtalan világot képzelnek el, melyben a civilizációs dögkúttá vált emberiség utolsó embereinek a bennünk rejlő ősi sötétséggel kell szembenézniük a zombik képében. Csak hentelni kell őket, vagy ők hentelnek, Romero szocio-kommentárjai és metaforái elfeledettek.

Ezt a méretes filmszeméthegyet példásan kerüli el Ben Howling és Yolanda Ramke idei alkotása, a Cargo, mely lényegében a 2013-as, azonos című agyondíjazott rövidfilmjük közel kétórássá nyújtott változata. A Cargo történetét nem lehet úgy felvázolni – még expozícióját sem –, hogy ne köpnénk el vaskos fordulatokat, szóval legyen annyi elég, hogy az ausztrál semmi közepén, a poszt-apokaliptikus, élőhalott-kór sújtotta Outbackben (sokat nem kellett agyalni a díszleteken) játszódó filmben egy apa (Martin Freeman) minden áron biztonságba akarja helyezni kisbabáját. Howling és Ramke azzal az aprócska ötlettel dobják fel a zombihorrorok unott cselekményvezetését, hogy annak, akit megharap egy „átfordult” (a „zombi” tiltott szó), van 48 órája az elkerülhetetlen „átfordulásig”.

Howling és Ramke így arra tudnak koncentrálni, hogy ki mit tenne, ha az életéből két napja lenne vissza: hogy elég-e ez az idő arra, hogy szeretteinktől búcsút vegyünk, hogy megóvjuk, vagy épp megöljük őket, hogy megbánjuk vétkeinket, hogy kiforduljunk magunkból. A Cargo annak a világnak a metaforája, amit a számunkra legfontosabbaknak hátrahagyunk. Nem az a lényeg, hogy kik harapják meg a szerencsétleneket, és hogy hány méter kilógó véres bél kell egy zombitámadás kellőképp sokkoló felfestéséhez.

A metafora kibontásához a Cargo alapszituációja bőven ad teret a szerzőpárosnak, rövidfilmjükkel szemben az egészestés Cargo erősebb érzelmi szálakat tud szőni a babáját óvó apa és a néző közé. Martin Freeman tökéletes a félelemtől és bizonytalanságtól néha megbénuló, néha mindezeken bátran felülemelkedő kisemberként. Lehet aggódni érte, lehet szeretni (noha nem mindig), de főként: lehet vele azonosulni. A Cargo – akárcsak nemrég a Vonat Busanba: Zombi expressz, a Hang nélkül, vagy az alaphelyzetében hasonló Mutants, és Az út – az empátia horrorja (vagy drámája, esetleg thrillerje), amit Freeman alakításának köszönhetően szinte képtelenség cinikus távolságtartással végignézni.

A Cargo apafigurája soha nem adja fel a reményt, hogy gyermekét egy jobb világ küszöbén hagyhatja békében és szeretetben felnőni. Akármilyen pátoszos szövegnek tűnik ez, attól még igaz. A Cargo ugyanis pátoszból jeles film: pont annyira tűnik fel jeleneteiben a szenvedélyes testi-lelki szenvedés és az elvárt katarzis, amennyire kell. Ez pedig nem semmi.

A szülői felelősség és feltétel nélküli szeretet metaforájaként üt a film, azonban – és most mosolyodik el az öreg Romero – társadalomkritikaként is erős és működőképes. A film felénél az apa találkozik egy férfival (Anthony Hayes), aki az Outbacket átszelő gázvezetékeknél dolgozott, és aki szerint lehet, hogy a gyilkos kórság a kőtöréses gázbányászás (magyarul fracking) nyomában alakult ki. Az ökológiai üzenet kissé konkrétabb a kelleténél, de még simán tűrhető. Főleg azért, mert gyorsan elfelejthető annak fényében, hogy ez a férfi akkora surmó, hogy ausztrál őslakosokkal csalja lépre az „átfordultakat”, hogy azokat levadássza, majd kifossza. Mert ha majd elmúlik ez az egész, a kapitalizmusnak újra fel kell támadnia halottaiból. A kapitalizmus végszavát jelentő fracking okozta világégés után tehát van még olyan nyomorult ebben a veszett világban, aki már az új, de mégis ugyanolyan rendszert építi, az őslakosok elnyomásával és kihasználásával. Az ő jövőképe a pusztító mohóság (a mi jelenünk), míg az apáé a lánya biztonsága. A két férfit és az általuk képviselt ellentétes ideákat egy őslakos kislány (Simone Landers) köti össze, aki apját (a legendás őslakos-színész, David Gulpilil) mentené meg az opportunista tahó ketrecéből.

A metaforikus – és a „fehér bűntudatot” erősítő – motívumok egyre halmozódnak, és csak éppen, hogy nem nyomják agyon a filmet. Howling és Ramke az eleinte tiszta struktúrát és a kimért tempót a Cargo végére elfelejtik, ami így kúszva-mászva ér csak célba. De célba ér. A Cargo nem tökéletes, nem lecsiszolt, nem is épp kiszámíthatatlan munka, de aki egy olyan zombifilm hibáit hangsúlyozza, amiből árad a szeretet, a remény, aminek a rengeteg érzelmileg döglött élőhalottas erőszakorgiával ellentétben szíve és lelke van, ami érzékeny és megérintő, azt egy igazi zombi-apokalipszis eljövetele után úgy is elsőként fogják felzabálni a hullák. Mert az ilyen ember ezt érdemli.