Egyetlen The Walking Deadben látható karakter iránt sem érzünk annyit, mint a Vonat Puszanba traumatikus és legbelül szomorú szituációiban pálforduló hősei iránt.
Az elmúlt pár évben kevés olyan hiánypótló film érkezett a mozikba – és jelen esetben a torrentoldalakra –, mint a tavalyi dél-koreai fesztiválsztár, a Vonat Puszanba. Az animációkban utazó Yeon Sang-ho első – dobpergés: csodás képzavar jön – élőszereplős zombifilmje ugyanis egy olyan egyszerű, de nagyszerű alapszituációba ülteti a mozikat, tévéket, videojátékokat, könyveket és ki tudja még milyen platformokat és médiumokat ellepő, inkább halott, mint élő szubzsánert, melyre nagyon szükség volt. Féktelenül száguldó tömött vonaton elszabadítani féktelenül zabáló zombikat. Ez Yeon nagy ötlete, és már az ötlet maga megér egy vállveregetést. Nem igaz, hogy csak most jutott eszébe valakinek. Persze, ettől még nem lesz eredeti a Vonat Puszanba története és az azt mozgató alaphelyzet sem, de vitathatatlan tény, hogy kellett már egy ilyen film.
A Vonat Puszanba kíméletlen adrenalintúrájának torokszorító jeleneteit nézve ugyan szembejönnek olyan filmek tematikai-hangulati, vagy épp narratív motívumai és emlékei, mint a szintén dél-koreai és szintén vonatos Snowpiercer, a Féktelenül (Speed), a Száguldó erőd (Under Siege 2), a Kígyók a fedélzeten (Snakes on a Plane), vagy a Pokoli torony (The Towering Inferno), de a 28 nappal később megállíthatatlanul rohanó, fertőzött hulláit Yeon keskeny, klausztrofób vonatvagonokba és -kabinokba dobja, aminél nem létezhet ijesztőbb és frusztrálóbb helyzet.
A szituációval Yeon egyrészt garantálja a lankadatlan mészárlást, hiszen szereplőinek korlátozott mozgásterébe sorra férkőznek be a vad zombik, egyesével vagy hordában, másrészt pedig a mindenki által ismert vonatközeg miatt soha nem múlik a szorongató mindennapiság érzése. Az, hogy ha ez a Dél-Koreát – és nem csak a címszereplő vonatot – felemésztő vérszomjas hullakór valóban berobbanna, az nagyjából így festene, és az érintettek úgy viselkednének, ahogy a film kellőképp leegyszerűsített és könnyen megközelíthető, szerethető és gyűlölhető morálfilozófiai szarkofággá írt szereplői.
Yeon pedig mestere a zombitémának (érdemes meglesni a Seoul Station című, hasonszőrű, élőhalottas rajzfilmjét is), épp ezért a Vonat Puszanba nem válik tipikus félseggű ötletfilmmé, történetét és karaktereit nem áldozza fel a vaskos alaphelyzet oltárán. A zombiság, a járvány terjedése, az ország gyors elhasalása és a szükségállapot beállása a kulisszák mögött zajlik, finoman adagolt információmorzsákból derül rájuk fény – ahogyan azt Romero tanította. Ugyanígy ismerjük meg a film hőseit is: apránként, miközben zötyög a vonat (és nem vár), miközben az ablakon kívüli elmosott világ egyre vériszamosabbá válik, miközben a fertőzés közvetve eltorzítja vagy kitágítja személyiségüket és felszínre bukkan igazi énjük. Sehol a nyújtott álomgyári expozíció, didaktikus szájbarágás, sehol a hangulatot és a tempót leseggeltető melodráma.
A főszereplő (Yoo Gong) tipikus üzletember-archetípusnak tűnik. A rohadék kapitalizmus által lelketlenné mutált csőlátó alak érzéketlen, cinikus, számító és önző. Egy sokadik nyugati zombifilmben antagonista válna belőle, akit lassan beleznek ki a flamós halottak. Yeon filmjében azonban nem ez történik, hiszen vele van kislánya (Soo-an Kim), akit munkája miatt elhanyagolt, aki alig tekinti őt apjának, és akire most vigyáznia kell. A túlélésért folytatott brutális – személyes meghasonulással és súlyos revideálással elmélyített – harcában így a legbelül vágyott apaszerepért is küzd, melynek végpontja a jobb emberré válás eszmemirázsának elérése. Yeon hasonlóképp párosítja legjobb mellékszereplőit is, az izomagyú bunkót (Dong-seok Ma) és terhes feleségét (Yu-mi Jung). Ahogy a kislányért, úgy a várandós nőért is reflexből aggódunk, miközben a sztereotíp kigyúrt furkó a szemünk láttára változik pusztító és talpraesett – ugyanakkor gyomorba vágóan atipikus és tragikus – akcióhőssé. Kitűnő figurák ők, az ellenük dolgozó, igazán alattomos rohadékokkal egyetemben, akiket pont úgy és annyira skiccel fel a rendező, hogy tudjunk értük izgulni, és tudjunk értük könnyeket hullatni.
A Vonat Puszanba vérbő őrületét a szabdalás, zúzás, harapdálás, csonkolás hegyei ugyan rendkívül szórakoztatóvá és látványossá teszik, ugyanakkor mégsem ezért válik naggyá a film. Az a görcs ugyanis, amit a főszereplők morális válaszútjaival szembesülve érez az empatikus néző, fájdalmasabb és maradandóbb a mű megállíthatatlan adrenalin-beöntésénél is. Egyetlen The Walking Deadben látható karakter iránt sem érzünk annyit – akad egyáltalán valaki, aki még érez bármit is attól a sületlenségtől? –, mint a Vonat Puszanba a traumatikus és legbelül szomorú szituációiban pálforduló, megnyíló, hatalmas döntések után hatalmas áldozatokat hozó hősei iránt. Akármilyen hülyén is hangzik, a Vonat Puszanba egy olyan zombifilm, aminek nemcsak agya, de szíve is van.
